Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)

Buda Attila: „Különös emberi háló”– Ami a Babits család levelezéséből kimaradt

következtében értékteremtő és mértékadó személyekké váltak; tudásukat a társadalom egészének szolgálatába állították, amelynek tagjai, szükség és lehetőség függvényében, igényben is vették azt. A török XVII. század végi kiűzése, majd a Rákóczi-szabadságharc lezárulása után, a XVIII. századi gazdasági helyreállítás évtizedei alatt ismét lehetőség nyílt arra Magyarországon, hogy az összezáródott, hiányossá lett társadalmi struktúra kibővüljön, és hazai körülmények között újjátermelődjön a korábban már meglévő, ám folyamatosságát a török uralom alatt elvesztett, szellemiekkel foglalkozó réteg. Ez az újkori magyar értelmiség kezdettől több szálból szövődött egybe: a hagyományokat képviselő nemesek mellett ugyanis egyfelől helyt kaptak benne nem-nemesi származásúak is, akik homo novusként még társadalmi státusok megváltozását is elérhették, másfelől a tarka nemzetiségi viszonyokat is leképezte: noha a korábbi hungarus-tudat éppen fölbomlóban volt, ebben az időben még legtöbb képviselője a magyar kultúrához szocializálódott. A Babitsok, Kelemenek, s a velük rokon családok a XIX. század elején már ennek a társadalmi csoportnak a képviselői voltak, éppen emelkedő társadalmi helyzetben, a hozzájuk képest lassan hanyatló nemesi réteg értelmiségivé váló tagjaival együtt; tőlük eltérően azonban nem a politikát, hanem a hivatást, a munkát tekintették az egzisztenciális érvényesülés legfőbb eszközének. E kettős, nemesi és polgári eredetű értelmiség legjobb tagjaiban aztán túllépett a kettős kötődésen, s azoktól különböző, új minőséget hozott létre. Számukra a képzettség, tájékozottság, hozzáértés kapott különleges jelentést, szemben a származás, vagy a kereskedés nyújtotta előnyökkel, életmódjukat nem a magyar irodalomból ismert középnemesi patriarchális életvitel jellemezte. Egzisztenciájukat az önállóságra törekvés, a személyes tudás, a civilizált, tehát fegyelmezett (nem indulattalan!) élet, amelynek négy fő pillére az öntudat, a szabadság, a döntéskészség és a felelősségvállalás; valamint a társaságigény és kultúra értékei határozták meg. Persze a XIX. század folyamán még inkább hivatali értelmiségnek lehetne nevezni őket, mert foglalkozásukat, mai kifejezéssel élve, alkalmazottként folytatták, megyei vagy állami szolgálatban, saját tudományukon belül nagyfokú önállóságban, ami egyben létezésük egyik fontos záloga is volt. Általánosan talán a németből átvett lateiner szóval lehetne egybefoglalni ennek a kettősgyökerű értelmiségi rétegnek a tagjait. A szónak azonban gúnyos és pejoratív felhangjai is vannak: életidegen, tudóskodó, s talán nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben éppen az irodalompolitika által nem különösen kedvelt Babits (IV) Mihályra és családi környezetének jellemzésére alkalmazták ezt az ambivalens jelentésű, korábban közhasználatban szinte ismeretlen szót; rajta kívül lateiner címkét a magyar irodalomban senki nem viselt. Ezek a szerencsésen az utókorra maradt levelek ugyanakkor Magyarország történetének a Bach-korszak és a Rákosi-korszak közötti, igen mozgalmas kilencven évét fogják át, 1858-tól 1948-ig, korlátozottabb kitekintéssel egészen a nyolcvanas évek elejéig. Ebben az időszakban az ország politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, szerkezete sokszor és sokféleképpen megváltozott, a különböző foglakozási csoportok, rétegek, osztályok helyzete többször is módosult, előnyükre vagy hátrányukra. S változott a tartalmuk is, az értelmiség egyes rétegei például kiemelkedtek korábbi helyzetükből, pályájukat politikusként folytatták tovább, míg mások létezésük bázisát vesztve deklasszálódtak, s egyéb rétegekből értelmiségivé válók léptek a helyükbe; egyszóval megújulás-igény és állandóság-tudat, tért kérő konkurencia és státust óvó szövetség dichotómiái jellemezték létezési terepét. A kiegyezés után már legalább kétgenerációs diplomásként, döntően belőlük váltak az új államrend fenntartói: hivatalnokok és jogászok, papok és lelkészek, orvosok és gyógyszerészek, tanítók és tanárok, mérnökök és gazdatisztek, s természetesen művészek is; egy részük megmaradt a hivatali életpálya mellett, más részük pedig szabad értelmiségivé vált. Csak kontrasztként érdemes megemlíteni, hogy katonai, vagy politikusi karriert az első világháború előtt senki sem futott be közülük, politikusit azután sem. De bármelyik pályát választották is, magukénak érezték a sokszínű A jelző például Szinnyei József monumentális írói életraj zgyüjteményében vagy a Pallas nagy lexikonában egyetlen egyszer elő nem fordul. Nem került bele a Révai nagy lexikona vagy a Keresztény magyar közéleti lexikon (1940) Babits-címszavába sem. Olvasható viszont a Magyar irodalmi lexikon Réz Pál által írt szócikkében, Melczer Tibor pedig az Új magyar irodalmi lexikonban a magyar alakot használta, ez már önmagában a pontosabb, előítéletektől mentes alkalmazást mutatja. Bármely szó értelmét természetesen nagymértékben befolyásolja az a konnotációs mező, amelyben használják. 11 Babits (IV) István 1983-ban halt meg, megőrzött leveleinek az ötvenes évek második felétől datálódó része már személyes sorsába öltve a bátyjával kapcsolatos kultusz kezdetét jelentik. 12 Katonaviseltek természetesen voltak közöttük, mint például Kelemen (III) József, vagy Ujfalusy (I) Imre, akik részt vettek a szabadságharcban, illetve Babits (IV) István és Babits (IV) Sándor, akik viszont az első világháborúban katonáskodtak, s szibériai hadifogságba kerültek; de tényleges, megélhetést biztosító foglalkozásként a katonaság csak az első világháború után köszöntött rájuk, s például Dörnyei Ödön hivatásos katonai pályáját kimondottan az egyéb lehetőségek beszűküléseként, a korábbi életlehetőségek romlásaként lehet csak értékelni. 39