Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Balázs Kovács Sándor: Nemzetiségi együttélés. Kölcsönhatások és ellentétek a sárközi magyarok és a körülöttük élő nemzetiségek (németek, szerbek) kapcsolatrendszerében

detsi, se pilisi lakosok által nem bírattatott, egyéb iránt pedig jobbára nádas, és bozótos rétség volt, következésképpen kevés haszonvehető volt, hanem az ólta a várdombiak javították és tisztították ki" tanúsítja egy alsónánai lakos 1796-ban. A falu helyét pontosan Pilissel szemben az árvízmentes teraszon jelölték ki, s határát nagyrészt a pilisiek által megszállt egykori dombok alji falvak (Lak, Kesztölc) területén alakították ki. Mivel azonban a telepítés viszonylag későn történt, a falunak már csak igen kicsi határt tudott biztosítani az uradalom, s népének elsősorban a szőlőművelésből kellett boldogulást keresnie. Az Egyed-féle összeírás szerint 1829-ben a várdombiaknak mindössze 9 kh szántóföldjük volt. Legelő sem jutott nekik más, csak az, ami a falutól keletre, Pilis felé, a Sárvíz árterületére esett. Ennek birtoklásához azonban a pilisiek is ragaszkodtak, mert a teraszokon levő földjeiket munkálva állataikat ezen tartották, s ha árvíz elől menekültek, szintén erre kellett jönniük. Az uradalom végül úgy ítélt, hogy a legelőt a két település lakossága közösen használhatja. Ez a legelő a „Bátaszéki úttól fogva a Pilisi Szántó földek aljáig a Sár vize mellett Három Tölgyfa fokáig lészen ugyan Várdombiak határja, mindazonáltal amidőn a Pilisiek kint szántogatnak nekik is szabad lészen vonós marháikat ottan legeltetni, hajó szomszédságban lesznek vélek" . Néhány év után a pilisiek a közös használatú legelőn 120 öl hosszúságban az 5 öl széles kijáró utat két felöl felárkolták (az árkok földjével nyilván az utat magasították), az árkok oldalába két oldalról fűzfa csemetéket ültettek, szám szerint 1470 darabot, s ezeket az eleven, gyökereket verő fűzfakarókat vesszővel fonták be, hogy a töltést a víz mosása ellen védjék. A töltésre nemcsak azért volt szüksége a pilisi jobbágyoknak, hogy kijussanak szántóföldjeikre és szőlőhegyeikre, hanem a jószág menekítése végett is. A sárközi legeltetés sajátos ritmusát a tavaszi zöldár jövetele adta meg, mely minden évben változó erővel és időtartammal, de meglátogatta a Sárköz területének nagyobb részét kitevő árteret. Mivel ez az áradás gyakran hirtelen és mindkét oldalról (Duna, Sárvíz) egyszerre érkezett, s a Sárvíz árterületébe felnyomott és a Sárvíztől, a Bátáktól tovább duzzasztott vízfelület is 3-4 km széles, áthidalandó akadályt képezett, a nyájak kimentésének biztosítása századokon keresztül komoly feladatot jelentett a sárköziek számára. A 18. század közepén, a nyughatatlan idők elmúltával, az ártéri falvak népe rögtön nekifogott a kijáró úsztató utak megfelelő kiépítéséhez. Arra természetesen nem is gondolhattak, hogy olyan töltést vagy hidat emeljenek, melyen a jószág száraz lábbal elérhette volna a teraszt, ez csak a teljes ármentesítés és lecsapolás után vált lehetségessé. A földmunkák és fatelepítések tehát részben az úsztatóhelyek széltől és áramlástól való védelmét szolgálták, részben, ahol lehetséges volt, olyan töltéseket emeltek, melyek segítségével kisebb víz esetében az úsztató helyek között száraz lábbal járhattak. Az árkolással és a facsemetékkel óvott úttöltés további védelme érdekében a pilisiek az út mellett, az uralkodó északi szél irányában (egyben a lefelé folyó Sárvíz árja ellen) a legelőre füzfaerdőt telepítettek, szél és vízsodrás-fogónak és abból a célból is, hogy az erdőcske vesszőterméséből az úttöltés fonásait mindenkor kiegészíthessék, pótolhassák és az áttöltést bővíthessék. Ezzel a földmunkával és erdőtelepítéssel az amúgy is kicsiny, közös használatú legelő még jobban összeszűkült. Ez az ártérben jelentős mennyiségű legelőkkel és rétekkel rendelkező pilisieket nem, annál inkább érintette viszont az e terület legelőként való használatára utalt várdombiakat. Valószínűleg sejtették ezt a pilisiek is, mert óvatosan, munkájuk védelmére állandó csőszt állítottak a töltött út és a telepített kis erdő mellé, hogy az elkeseredett várdombiak esetleges kártételeit megakadályozhassák. Néhány évig sikerült is ez, amikor azonban a csősz a kis fűzfaerdőbe tévedt várdombi marhákat meg is zálogolta, az elkeseredett németek egy éjjel megrohanták a kis erdőt, a csőszt elűzték és a fákat kitördelték. A vármegye ítélőszéke elé vitt perben a várdombiak azzal érveltek, hogy a pilisiek által emelt úttöltés haszontalan, nem védi meg a szőlőhegyre vezető utat az árvizektől, mert alacsony, így az állatok árvíz idején nem tudnak száraz lábbal kijönni, csupán az ő bosszantásukra találták ki az egészet. Egyébként sem érdemlik meg a pilisiek a vármegyétől kapott katonatartási könnyítéseket, mert ők csak henyélők. „ Pilisi Helység állíttya, mintha az múlt háborúnak idején Várdombja panaszolkodott volna, az hajtogatás miatt, méltóképpen, és nem hijában, mert könnyű mikor kinek kinek 10. 12. 15. 20. Darab is oda haza maradott, de ugyan még is tsak ha többet nem is, de nem is sokkal kevesebb szolgálattyát tudja meg mutatni 65 TMÖL Proc. Civ. 1305. 66 KISS 1997, 10-12; KISS 2000, 4-8. 67 CSERNA-KACZIÁN 1986, 245. 68 TMÖL: Proc. Civ. 1305. 296