Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)
Balázs Kovács Sándor: Vők a sárközi nagycsaládban
(a gazdag feleség családja) folytonosságát hivatott fenntartani. Fenn kellett tartani akkor is, ha a feleség, tulajdonképpeni kapcsolata a családdal, megszakadna. Ez a fenntartás oly módon is érvényre jutott, hogy az ilyen megözvegyült vő (ha nem lett volna a meghalt asszonynak húga) idegen új asszonyt is hozhat a házhoz, aki az első feleség helyébe lép", s akinek gyermekei nagyszülőknek szólítják a meghalt első feleség szüleit a vő révén, s megöröklik őket, mintha törvényes unokák volnának. A családon belüli kapcsolatokat is befolyásolta a vő megjelenése. Általános vélemény szerint „itt minden vő szereti az anyósát. A szegény vőt az anyós kényszeríti, hogy szeressél engem is. Sokszor meg is van a gyűlölség. Sokszor van, hogy szolga van a háznál, odaadja a lányát, elveszi, oszt ütet szereti. Mondja is a vő, hogy szeretem a lányát, b....m az anyját. Ilyen nem egy van."' Sőt arról is tudnak az adatközlők, hogy „Egyetlen leánya 83-ban született. 1899-ben férjhez adta, bátai legény volt a vő. Ide nősült. A vő fekvőágyat és sublatot hozott. Szerszámot nem. Csak a ruháját hozta. Szögény legény volt, nem baj, elhozta a gazdaságát, a jóságot. Leánya 1903-ban hall meg. Gyermekágyban. (Úgy mondják akkor az volt a szokás, hogy az egy gyerek megszületése után a fekvő asszonynak „elfordították a méhét", hogy ne szülessen több gyerek. Igen sokan haltak meg akkor gyerekágyban.) A fiatalasszony halála után, a kisgyerek is meghalt, a vő esztendeig meg három hónapig ott volt még anyósánál. Összesen öt évet töltött házuknál. Be akartuk házasítani, de nem bírtam magam, belegyőződtettem magam abba, hogy anya tudjak lenni. A vő el akart menni haza. De utóbb nem volt rokon, semmiféle ágazatja sem. Akkor a Bajnokéknál volt egy sz.omaoz.vegy , aki bosszúból elment a hol a nem szeretőm legényhöz. Nem tudott aztán vele meglenni. Azt vette el, innen a vő. „Ne haragudjon ketek apámuram, anyámaszony, így hozta a sors, anyámasszony nem tud belegyőződni, akkor én elnősülök így is történt.... Meghalt lányának ura, vagyis veje felesége olyan leányom lett nekem, nem vót olyan jó falat, amiből nem részesített bennünket. Én is jó voltam. Neveltem a gyerekeit. Ezek úgy mondták a szülémhő mék A vömnek unokája nagyszülémnek hí. " - FÉL 1951. „Anyósával él sok vő - ölég nem jól van, lánya vót a felesége, most meg ű él vele. Vőjével élt az asszony - a menyecske bánatjába meghalt. A tisztelendő úr nem is eskette meg őket. Gyalázatos munka elveszi a leányának a vöjét, lenézik ezt. Sokan élnek az anyósukkal, ölég nem jó, mert lánya van. Vót a felesége, most meg ü él vele: nem izél ahho, nem norma, hogy a lányával is meg az anyjával is." FÉL 1951. - Nagy Kovács István döbröközi földmíves-hírversíró 1921. október 26-án vette feleségül Sárpilisen a helybéli Dávid Erzsébetet, egy jómódú gazda egyetlen leányát. A menyecske azonban igen fiatalon, 1922. május 8-án, 21 éves korában elhunyt. Második felesége is sárközi leány volt. 1923. jan. 6-án vette feleségül a 21 esztendős elvált, Geresdi Sárát. Ide is vőnek érkezett, de nem sokáig maradt apósánál, elmenetelének okát versben is megírta: Költői levél hetven holdas törvényesen elvált feleségemhez Tolna megye Alsónyékre Mióta szakítottunk, múlott egy pár nyár és tél, Szívemben az emlék mégis egyaránt él. Az. a szomorú emlék úgy van a lelkembe, Mint a kidőlt fának visszamaradt gyökere. De nem azért nem feledem az emléket, Hogy visszavágyom hazug szerelmedet. 0 dehogy! Utánad én már nem búsulok, Nem kell a szerelmed, nem kell a vagyonod. Tudom, rajtad most is díszlik a bársony, selyem, Mihaszna, ha szálai közt moly terem. Molyférgek szétrágják drága selymedet, Sötét bűn pedig ép úgy hazug szívedet. Midőn először láttalak s beszéltem veled, Szívemet a szemeddel magadhoz szívtad, Mint sugarát a lemenő csillag. Én védekezem a csábító szerelmed ellen, Ezerszer is megmondtam, hozományom nincsen. Megmondtam, hogy szegény vagyok, Úgy szeress, hogy vagyont nem adhatok. Tudod-e mikor először nálad voltam én, Szobácskádban veled kettecskén. Emlékszel-e, mikor ajkamra csókot adtál, Fülembe pedig szerelmet súgtál. 274
