Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)

Balázs Kovács Sándor–Gutai István: Sárközi családok megtelepedése a temesközi Végváron

A falusi ház központja, az otthon jelképe a tűzhely. A konyha tüzelőberendezése az asztalszerű tűzpadka, illetve a kemence szája előtti tüzelő volt, s a konyha füstjét szabadkémény vezette el. A szabad tüzelő neve kamin, itt általában vasháromlábon főztek kaszrojban vagy cserépfazékban, a bográcsot nem ismerték. A konyhának az ajtóval szemközti felét a lapos, szögletes, embermagasságú kemence foglalta el. A kemence szája, vagyis fűtőnyílása előtti sárpadkán raktak tüzet. Rendszerint izzó parázson főtt az étel - úgy, hogy a parazsat a cserépfazék köré húzták. A 19. században elterjedt öntöttvas serpenyőt, lábast, fazekat már vaslábra, háromlábra tették, így alulról és oldalt is hevítette a parázs a fövő ételt. A szabad kémény és a szabad konyha az első világháború vége körül szűnt meg. A szobai tüzelő alapformája a konyhából fűtött boglyakemence, itt fődkemence. A sárból épített kerek búbos kemencét padka vette körül. A kemence fal felőli oldalán, a padkánál mintegy két arasszal magasabb kuckó volt. A búbos kemencét az első világháború után vályogból épített szögletes, sifon kemencékkel váltották fel. Emellé már nem építettek padkát, s a kuckó is többnyire elmaradt. A sifon kemence a 20. században a legelterjedtebb szobai tüzelője a temesi magyar parasztságnak. A tüzelés főleg szárral (ahogy itt mondták: ízikkel) és szalmával történt. Tőzeggel csak a végváriak fűtöttek. (A tőzegtaposás, a tőzeggel való fűtés egyébként a bánsági svábok körében is elterjedt gyakorlat volt a 20. század fordulóján.)

5 Marha trágyából készült a tőzeg. Az istálló közelében felhalmozott trágyát elterítették, lóval gázoltatták vagy saját lábbal „kitaposták". Amikor szikkadni kezdett, ásóval vagy speciális tőzegvágóval kockákra vágták, majd a vályoghoz hasonlóan szárították, forgatták. Legvégül kúpokba, kupacokba rakták. A csűrt nem ismerték ezen a vidéken. A takarmányt s a csépeletlen terményt kazlakban, asztagokban a szabad ég alatt tartották. Közönséges építmény volt viszont a dohánypajta, a supa és a szín. Utóbbi kettő általában bogárhátú tetővel épült. A nyeregtetős, léces oldalú kukoricatároló góré alá általában disznó ólat építettek, s a górét katárnak, katárkának nevezik. A góré helye a falusi portákon általában az udvar középső részén volt. A gabonatárolásra a talpas hombárt használták, melyet Végváron kasnak neveztek. A gazda udvarán állott. A felfelé kosár alakban behajló vesszőfalakat egyébként kívül-belül betapasztották s kívül fehérre meszelték. Nyeregtetejét náddal, sással az 1920-as évektől pedig cseréppel le is fedték. A hombár 3,5 m hosszú, 2 m magas volt, a szemet felül öntézték bele. Tűz elől két jó ló elhúzhatta, négy ló pedig könnyedén elvontatta talpas kast. A kút a bánsági magyar udvarának a közepén volt, a németeknél viszont közvetlenül a gang mellett ásták. Uralkodó a természetes villáságú gémeskút volt. Végvár határa a csaknem kilencezer holdjával tágas a többi bánsági településhez képest. A Bánságban réginek számító 18. századi alapítású Végvár komplexebb gazdálkodást folytatott, mint a többi település, mivel a régi jobbágytelekhez mindenütt tartozott meghatározott mennyiségű rét és legelő járandóság is. (Temes megyében az egész jobbágytelekhez 24 hold szántó, 6 hold rét, 3 hold legelő és 1 hold beltelek tartozott. Még a negyedtelkes jobbágynak is volt a 6 hold szántó mellett, 3 hold rét és 1 hold legelő járandósága.) A Bánság kormányzatának inkább az okozott gondot, hogy a szántóföldi gazdálkodást hogyan szélesíthetné ki. A határhasználat rendje a 19. század végi tagosításokig kötött volt. Kötött gazdálkodásnak a nyomáskényszert, a fordulós határhasználatot nevezik. Ez azt jelenti, hogy a faluhatár két-három, nagyjából egyenlő részre volt felosztva, s minden gazdának szétszórtan voltak parcellái a különböző dűlőkben. így mindenkinek jutott a jobb és a rosszabb minőségű földekből, s az egyes határrészeket sújtó elemi csapások (áradás, jégverés) kára is megosztott a birtokosok között. Földközösségi földhasználat esetén még a szántóföldet is rendszeresen újraosztották a jogosultak között, de utóbb csak az erdők, kaszálók haszonvétele történt ismétlődő felosztások útján. A „nyomásos" rendszerben a szántóföld bizonyos hányada egy évig vetetlen maradt. „A községek határai a nyomásos gazdálkodás czéljai szerint nyertek beosztást, s csak újabban kezdenek a szabad gazdálkodási rendszerre áttérni" - írják a 20. század elején. „A búza és kukoricza változó művelése általános itt-ott fekete ugarral, s csak újabban vetnek mesterséges takarmányt a vetésforgóba. E téren a svábok járnak elöl jó példával..Egyes községekben, hol állami dohánytermelés van, a dohány a búza elöveteménye. "

6 PALÁDI-KOVÁCS 1973. 307. BOROVSZKY 1914. 163. 324