Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)
Bartosiewicz László: Állatmaradványok Sárszentlőrinc – Birkajárás középkori földvárából
A Duna kisalföldi szakaszáról már réz- és római kori vizaleletek is ismertek. Ez nem meglepő, hiszen a Csallóköz mindig fontos vizafogó terület volt. Ráadásul Pintér a sima tokkal kapcsolatban írja, hogy tavasszal (a Tisza és a Maros mellett) a Komárom közelében a Dunába ömlő Vág alsó szakaszán ívott, de ebben az összefüggésben a hazánkban immár kipusztultnak tekinthető sőregtokot is említi. A későbbi korok szórványos vizacsontleletei (az írásos emlékekkel némileg összhangban és a nagy számok törvényének is megfelelően) olyan Duna menti lelőhelyeken kerültek elő, amelyek közelében íváskor feltételezhetően nagyarányú vizahalászat folyt. Középkori tokfélék maradványai Magyarországon elsősorban királyi központok, előkelő háztartások ásatásakor kerültek elő. Ezeket a 3. ábrán sorszámozott lelőhelyekként azonosíthatjuk. Árpád-kori vizaleletek ismertek az esztergomi királyi várból (1) és a Zsigmond kori Visegrádról (2). Vácott (3) a Széchenyi utcában és a Köztársaság úton feltárt XV. századi lelőhelyekről kerültek napvilágra vizacsontok. A Kossuth tér egyik török-kori gödréből sikerült nagytermetű viza dentale töredékét meghatározni. Ismertek még vizacsontok az óbudai klarissza kolostor (4) romjaiból és a középkori Buda (5-7) több pontjáról. E lelőhelyek földrajzi fekvésének ismeretében különösen érdekes a déli területen, a „szárazföldi" helyzetű Sárszentlőrinc-Birkajáráson (8) előkerült tokhalcsont, hiszen eddig a régészek és történészek figyelme inkább a királyi székhelyekkel kapcsolatos halászati jelenségekre összpontosult. Hosszú középkori hagyomány eredményeként például 1518-ban Komáromot jelölték ki a királyi vizaszállítások központjává. Fontos megjegyezni azonban, hogy számos újkori vizafogásáról híres dunamenti helység (pl. Ercsi, Paks) közvetlen közelében számottevő középkori régészeti ásatások nem folytak. Ezért különleges jelentőségű a sárszentlőrinci lelet, amelynek legközelebbi beszerzési helye akár Paks is lehetett, hiszen az légvonalban Sárszentlőrinctől alig 20 km-re fekszik keletre. Az említett vizaleletek közép- és török-kori városok olyan központi fekvésű részeiről származnak, amelyek előkelő voltáról régészeti leletek is tanúskodnak. Valószínű tehát, hogy nagyúri lakomák hulladékát jelzik. A sárszentlőrinci földvár középkori lakóinak életmódjáról keveset tudunk, mindenesetre ez a lelet - a viszonylag kevés, de jó minőségű régészeti lelettel együtt - talán előkelő életmódra utal. Noha nem valószínű, hogy e nagytermetű tokhalak a korabeli Sió sekély és mocsaras vizeiben tanyáztak, a Dunából kifogott vizák [húsának?] ideszállítása különösebb gondot nem okozhatott, hiszen e fenséges halaknak még hosszú távú kereskedelme sem ismeretlen. Összefoglalás Sárszentlőrinc-Birkajárás szerény nagyságú középkori csontanyaga kevés az állattartásra vonatkozó újdonsággal szolgál, azonban e kevés csont is tükrözi a lelőhely egykori változatos környezetét a TolnaiHegyhát és a Sió völgye között. A kismértékű vadhús és tokhalfogyasztás a földvár lakóinak meglehetősen fényűző életmódjáról tanúskodik. A tokhal lelet földrajzi előfordulása e lelőhelyen hazai viszonylatban önmagában is érdekes. 8 BARTOSIEWICZ et al 1994: 110, Table 2; BARTOSIEWICZ 1989: 616. 9 PINTÉR 1989: 27. 10 BARTOSIEWICZ 1997a. 11 BARTOSIEWICZ 1995: 173, Plate 13. 12 HERMAN 1980: 267. 13 BARTOSIEWICZ 1997b. 200
