Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 21. (Szekszárd, 1999)

Várady Zoltán: Recenzió Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt (1314–1525) című könyvéről

nevek jelzik az uralkodók azon törekvését, hogy a főispáni cím valamilyen országbárói, leginkább a macsói báni méltóságot betöltő személyekhez kötődjék. A Hunyadiak korától jelentős Tolna megyei birtokokkal rendelkező, nagyhatalmú köznemesi famíliák kerültek előtérbe, a Györgyi Bodó, a Mesztegnyői Szerecsen és a Dombai családok, végül szerephez jutottak a kevésbé ismert Morgai család tagjai és Szerdahelyi Őz János is. E nevek Tolna megye országgyűlési küldötteinek sorában is megjelentek. Szakály Ferenc munkájának azonban fő érdekessége, hogy az ispánok névsorát az okleveles anyag regesztáinak alapján kiegészíti számos olyan névvel, amely az ismeretlenség homályából bukkan elénk. Még inkább igaz ez a megyei szolgabírák, esküdtek, vármegyei megbízottak esetében. E listában történelmi nevekkel nem is találkozunk, hanem a munkájukat végző hétköznapi tisztségviselőkkel ismerkedhetünk meg, akik a megyei nemesség alsóbb köreiből származtak. A kötetben közölt 216 oklevél közül 53 olyan királyi, királynéi illetve országbáróktól származó parancs (mandátum), melyet Tolna vármegyéhez címeztek. A további 163 pedig a megkeresésekre készült jelentés (relatio) illetve a megyei törvényszéken, a sedrián kezdeményezett pert megörökítő nyíltlevél (patens). Többségük hatalmaskodási, birtokfoglalási ügyek kapcsán keletkezett. Az oklevelek kivonatos közlésének, a regesztázásnak kérdése mindig kiválthat szakmai vitákat, hiszen ennek formáját, tartalmát egységesíteni nem érdemes. Mindig a kutató szakemberen múlik az, hogy az eredeti szövegből milyen adatokat tart nélkülözhetetlennek. Miután nagyon fontos és ritka történeti forrásokról van szó, célszerű az az eljárás, amelyet Szakály Ferenc követett, miszerint csak a formaságokat hagyta ki az eredeti szövegből, egyébként majdnem teljes fordításokat adott közre. Az talán egy kicsit furcsán hathat, hogy a neveket, helyneveket szinte mindenütt az eredeti írásforma alapján közölte a szerző. Mivel kialakult helyesírással a tárgyalt történelmi időszakban még nem számolhatunk, néhol ugyanazon név több írott variációja bukkan fel a regesztákban, azt a látszatot keltve, mintha különböző helyekről vagy nevekről lenne szó. A ma használt formák a névmutatóban találhatók. A regeszták olvasásakor feltárul előttünk a középkori Tolna megye világa. Főként erőszakos cselekmények: támadások, jobbágyköltöztetések, szökések, verekedések, gyilkosságok, birtokfoglalások, birtokviták jellemzik az akkori idők hétköznapjait. Az uralkodói, országbárói leiratok ezek kivizsgálására adnak utasítást, a vármegyei válaszok pedig a végrehajtásról tájékoztatnak. Ezek alapján azonban változatos összképet kapunk a megye birtokrendszeréről, a birtokosok kilétéről. A források egy része országosan is ismert neveket mutat be nekünk: Lackfí István erdélyi vajda Egyházasmerse birtokosaként szerepelt 1344-ben, Bátmonostori Töttös László a Kanizsaiakkal (1399) és a Mesztegnyői Szerecsenekkel (1401) huzakodott, Györgyi Bodó Gergely tolnai ispán és tárnokmester jobbágyai a gerenyási birtokostárs jobbágyait támadták meg, majd Garai László hidegkúti birtokára költöztek (1459), Buzlay Mózes szili jobbágyait Hédervári Ferenc tamási várnagyai vámoltatták jogtalanul (1513). De olvashatjuk Erzsébet királyné (1367) és Borbála királyné nevét is (1413) Tolnavár vonatkozásában. Találunk példát országos főméltóságok megyénket érintő intézkedéseire is: Rozgonyi Simon országbíró elfogultság miatt a királyi kúriába helyezett át egy pert a megyéből 141 l-ben, hadba vonulás miatt perhalasztást rendeltek el 1415-ben. Érdekes ügy Bokodi György bátai jobbágyainak a török elleni hadba vonulást illető vonakodása is 1441-ben, vagy Mátyás királynak a nemesség hadbaszállását illetve az ezt megváltó 2 Ft fejenkénti összeg megfizetését követelő leirata 1471-ben. Ugyancsak botrányt kavarhatott Várdai Miklós eljárása, aki nem büntette meg gyilkosságot elkövetett jobbágyait, sőt bepanaszolta a megtorlást követelő vármegyét. Rágalmazásért 100 Ft büntetésre, „nyelvváltságra" ítélték, az ügyet pedig ez esetben is áttették a pártatlan királyi kúriába 1505-ben. Tolna mezővárosában és környékén 1517-ben a parasztháború által okozott károk felmérését végezték el a fizetendő kártérítés megállapítására. Meglepő, hogy az egyházi birtokosoknak mennyi ellentéte, peres ügye volt a többi birtokossal, de e fontos források arra is utalnak, hogy hol helyezkednek el az egyházi birtokok. Miklós pécsi püspöknek Vessz ős mester zólyomi ispánnal akadt dolga 1354-ben, egyik utóda 1409-ben egy paraszt elköltözése miatt került ellentétbe Gadányi Mihály keményfalvi birtokossal, 1439-ben Henrik pécsi püspök Bátmonostori Töttös Lászlóval tűzött össze Jánosi falu kérdésében. A Bátmonostoriak 1462-63-ban a pécsi prépost és a káptalan embereinek keményfalvi szőlőpusztításai miatt tiltakoztak. Zsigmond pécsi püspök alsópabari jobbágyai egy kurdi jobbágyot költöztettek erőszakkal Alsópabarra 1487-ben. A püspök valamint Miklós váci püspök és a Nyulak szigeti apácák jobbágyai Uzdi Gáspár kúriáját támadták meg 1501-ben. Buzlay Mózes özvegyének szanácsi birtokát pedig a nyitrai egyház koppányi jobbágyai dúlták fel 1522ben. Előfordultak jobbágy szökések is: egy szakadáti jobbágy Miklós somogyvári apát szentgyörgyi birtokára, egy 530