Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 21. (Szekszárd, 1999)

Vízi Márta: Ásványvizes palackok Tolna megyéből

vidékekre ásványvizet lezárt agyagkorsókban, hiszen akkortájt igen veszélyes volt a német fürdőkbe utazni. Gazdaságilag is jelentős méretű kereskedelmi tevékenységre azonban csak az 1700-as évektől került sor. Ettől kezdve az ásványvizet betegségek egész sorára alkalmazták. Királyok, hercegek itták a német gyógyvizeket, híressé téve forrásaikat, fürdőiket. A gyógyvizet ebben az időszakban túlnyomórészt agyagpalackokban szállították, mert ekkor az üvegedény igen drága volt, és törékenysége miatt nem igazán felelt meg a szállítás okozta igénybevételeknek. A Westerwald vidékének a Rajna jobb partján elterülő része hagyományosan fazekasterületnek számított, (l.kép 1.) Kiváló minőségű agyag található a területen: színe szürkétől a fehérig terjed (a népnyelv fehér aranynak nevezte), jól formálható, és az 1500 °C fokon való égetést is lehetővé teszi. így a cserép vízállóvá vált, ami a palack elengedhetetlen tulajdonsága volt. A területen, az ún. „korsó és palackországban" (Krug und Kannenbäckerland) (l.kép 1.) már a 16. században virágkorát élte a kerámiakészítés, a Siegburgból és Raerenből idevándorolt fazekasok révén. Reliefdíszes iparművészeti termékeken kívül főként kobaltfestésü, ún. „kék-szürke háztartási kőedényt" (Steinzeug) készítettek. Később, amikor 1700. körül megindult a niederseltersi forrásnál a gyógyvízkereskedelem, ebben a fazekasközpontban kezdtek a szállításhoz palackokat/korsókat

9 gyártani. A Westerwald számos településén foglalkoztak aztán a kézműiparnak ennek a sajátos ágával. Az európai porcelán feltalálásáig a kőedény volt az előkelőek edényeinek kedvelt anyaga. A porcelán előtérbe kerülésével válságba került ez az iparág, így a palackkészítés igazából sok helyen kapóra jött a mestereknek, biztosította megélhetésüket. A palackkészítő üzemek 1750 körül egyre szélesebb területen jelentek meg. Rendszerint a Westerwaldból kivándorolt fazekascsaládok hozták létre őket.

10 Speciális tulajdonságokkal rendelkező edényről lévén szó, érdemes előállításának menetét is áttekinteni. Készítése nem is lehetett egyszerű dolog, valószínűleg nagy ügyesség kellett az elkészítéséhez. Egy 1775-ből, Trier városából származó céhszabályzat a mestervizsga letételéhez a gyógyvizes palack korongolását is előírja. A palackok gyártásához vastartalmú, zsíros agyagra volt szüksége a fazekasnak. Ehhez azonban igen gyakran különböző helyekről származó, a megfelelő tulajdonságú agyagfajtákat kellett összekevernie. A megfelelően előkészített agyagot a lábbal hajtott korongra helyezve, kézzel húzták fel az edényt. (2.kép 1.) 1879-ig ezek a szabálytalan oldalú, korongon készített palackok, aljukon a korongról való levágás nyomaival, voltak használatban. Ekkortól a jó minőségű üvegpalack megjelenése miatt kényszerültek a kézi erővel működtetett prés használatára. Az edény cilindrikus testét préselték, majd a nyakát továbbra is kézzel szűkítették be.

12 Az elkészített edényeket 5-24 óráig száradni hagyták, majd bőrkemény állapotban nők vagy gyerekek fülezték, beütötték a pecséteket, és a fazekasbélyegeket is. Általában még 7 napig, az ún. „fehér száradásig" szikkasztották az edényeket a kiégetés előtt. Egy kemencébe általában 10000-12000 db edény került. Ennek berakását rendszerint két férfi végezte, akiknek 4 asszony hordta a palackokat. A berakodás általában egy munkanapot, azaz 12 órát jelentett. Az égetést „kis tűznél" kezdték, majd fokozatosan növelték a hőmérsékletet. Körülbelül 50 óra múlva érték el az 1150 és 1200°C közötti hőmérsékletet, ekkor adták a sót a máz elkészítéséhez. Az összesen 1,5 mázsa só 80%-át egyenesen a tüzelőtérbe, a palackok alá szórták be, a maradék 20 %-ot egy órával később a kemence szellőzőjén keresztül juttatták be az edényekhez. Ezek után további két órán keresztül tovább tüzeltek. A keletkező nátriumgőz az agyagban lévő kovasavval lépett reakcióba, és keletkezett a felületen sómáz. A kihűlésénél a beáramló levegő hatására a máz sötétbarnától világossárgáig terjedő árnyalatokra színeződött. A fűtéshez korábban kizárólag bükkfát, majd valamennyi kőszenet is, még később brikettet használtak. Az utolsó 8-10 órában mindenképpen fával kellett tüzelniük, hogy a máz megfelelő minőségű legyen. Csak ehhez 12-20 m

3 fát használtak fel. Az edények kiégetése igen kényes müvelet volt. A legnagyobb óvatosság és alaposság mellett is tönkremehettek a palackok. A mesterek emiatt a saját kemencéiket használták, igen ritkán történt égetés „idegen" kemencében. 9 A terminológia a német szakirodalomban sem egyértelmű. Dél-Németországban inkább a palack kifejezést használják, a Rajna vidéken a korsó elnevezés a gyakoribb. BRINKMANN 1982. 7. 10 NIENHAUS 1983, 48; NIENHAUS 1984, 39-41. "NIENHAUS 1983,52. 12 NIENHAUS 1983, 50-52. 318