Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 21. (Szekszárd, 1999)
Berta József: A mözsi XVIII–XIX. századi pénzleletről
A lelet legértékesebb darabjai a tallérok, a XVI-XIX. század közötti időszak talán legelterjedtebb, legfontosabb fizetőeszközei. Ennek a pénzfajtának a neve még azok előtt sem hangzik idegenül, akik a numizmatikai ismeretektől vagy érdeklődéstől távolabb állnak. Ezt a fizetőeszközt a középkor és az újkor közötti átmeneti időben a gazdasági forgalom élénkülése hozta létre, amelynek a szükségletét a kisforgalomra szánt apró méretű dénár és az Európában viszonylag csekély mennyiségben található aranyércből vert aranypénz már nem elégítette ki. A megnövekedett forgalom számára megfelelő, nagyobb mennyiségben készíthető súlyosabb ezüstpénzfaj Tirolban született, ahol akkoriban az olasz és német kereskedelmi forgalom fontos útja vezetett. 2 A tiroli ezüstbányák gazdag hozama lehetővé tette a kezdetben az aranypénzekkel egyenértékű, súlyos ezüstpénzek kibocsátását. Ezek rövidesen elterjedtek, majd többfelé utánozni is kezdték őket, így például Szászországban, Lotharingiában, Csehországban, sőt Magyarországon is. A XVI. század első negyedében különösen három helyen verték tömegesen ezeket az eleinte guldinemek nevezett pénzeket: Szászországban, a mansfeldi grófságban és Csehországban a Schlick grófok. Ez utóbbiak a Cseh országgyűléstől kaptak engedélyt, hogy az Érchegység déli oldalán levő Joachimstal bányájának ezüstjéből a szász guldinerek mintájára súlyosabb ezüstpénzeket verjenek. A joachimstali guldinerverés rendkívül nagymértékű volt: 1520 és 1528 között több mint kétmillió darabot vertek, nem csoda tehát, hogy tömeges előfordulásuk miatt eleinte „Joachimstaler", majd csak „Taler" névvel illették ezeket. Ez a taler név rövidesen átment minden súlyosabb ezüstpénz elnevezésére, ebből származik a magyar tallér, az olasz tallero, a skandináv daler és a tengerentúli dollár is. A XVI-XVII. század folyamán a tallér elterjedt egész európában és mindenütt vezető pénzfaj lett, hatása és befolyása lassan a többi világrészre is kiterjedt. A közvetítést főként három tallérfajta végezte: a kétféle levantei tallér és a spanyol tallér. Levante alatt szűkebb értelemben Kis-Ázsia, Szíria és Egyiptom partvidéke; tágabb értelemben mindazok a területek értendők, amelyek Itáliától keletre esnek a Földközi tenger medencéjében és körülötte, egészen az Eufráteszig. Levantei kereskedelem alatt ezen utóbbi értelemben vett, Európa és Ázsia közötti interkontinentális áruforgalom értendő, amelyben ezek a fizetőeszközök elsősorban kávé, tea és dohány ellenében áramlottak a törökökhöz, onnan az arabokhoz, akik hajószámra vitték Abesszíniába, majd tovább India és Kína felé. 4 Mivel a keleti államoknak ebben az időben nem volt rendezett pénzverése, ezért a levantei kereskedelemben elsősorban a nagy tömegben vert németalföldi „oroszlános tallérok", mint az első levantei tallérok és a spanyol tallérok, az úgynevezett „oszlopos piaszterek" forogtak. Ezeket a pénzeket igen felületesen, kevés szakértelemmel, gyakran szabálytalan alakúra készítették, ezért aztán könnyen lehetett csonkítani, körülvágni azokat, de gondatlan kivitelüknek köszönhetően könnyű volt hamisítani is őket. Mária Terézia birodalmának tallérjai viszont kiemelkedő peremirattal voltak ellátva, így ez kizárta a körülvágás lehetőségét, valamint megnehezítette a hamisítók dolgát is, amit még tovább nehezített a bécsi vésnökiskola az éremképek elsőrangú művészi kivitelével. Ezen jó tulajdonságok alapján Mária Terézia tallérjai lassan kiszorították a levantei forgalomból a korábbi pénzeket, olyannyira hogy ezeknek a talléroknak több mint 10%-os ázsiója alakult ki a közeikeleten. 5 Nemsokára más országoktól is ilyen tallérokat követeltek, ez pedig a birodalom ezüstjét elszívta volna a határokon túlra. Ennek ellensúlyozására a Magyarországon vert tallérok éremképét 1767-től megváltoztatták, egyik oldalukon a magyar címer látható, a magyar kezdeményezésre alapított Szent István Rend 6 láncával és jelvényével körülvéve, a másikon pedig az ösi magyar tradíciónak megfelelő „Patrona Hungáriáé" ábrázolás (ilyen veret leletünk 6. szám alatt leírt darabja is, 1. tábla). Ezzel kettős célt értek el: egyrészt az éremkép megváltozása miatt ezeket nem fogadták el a levantei kereskedelemben, tehát a hazai bányák ezüstje a birodalmon belül maradt, másrészt eleget tettek a magyarok régi óhajának is, hiszen ezeken a pénzeken vitathatatlanul kihangsúlyozott a nemzeti jelleg. 7 (Régi sérelme volt ugyanis magyar rendeknek, hogy pénzeink sokszor csak a verdehelyet jelölő betűkben különböztek az osztrák veretektől.) Térjünk vissza még néhány szó erejéig a levantei forgalomban használt Mária Terézia tallérokhoz. Mivel a levantei kereskedelemben ragaszkodtak ezekhez a pénzekhez, elsősorban ezért állították fel a günzburgi pénzverdét 1764-ben, ahol most már nem a birodalom ezüstjéből, hanem külföldi bankházak, magánosok és egyéb tőkések által biztosított ezüstből folyt ezeknek a pénzeknek a verése, mintegy bérmunkában, amellyel azok részt tudtak venni a levantei kereskedelemben. A levantei tallérok forgalma egyre nagyobb méreteket öltött, Mária Terézia halála után is folytatni kellett azok verését, mert utóda pénzeit szintén nem fogadták el. Ezért úgy rendelkezett az udvari kamara 1781-ben, hogy mind Günzburgban, mind pedig Bécsben, a főpénzverdében Mária Terézia 1780-as évszámú tallérjait változtatás nélkül verjék tovább. 8 Az utánverést egy központi szervezet felügyelte és 1805 után, a günzburgi verde megszűnésekor az egyre növekvő igények kielégítésére más verőhivatalokat is igénybe vettek. Készültek ilyen pénzek Körmöcbányán, Gyulafehérváron, Prágában, Milánóban, Velencében, a II. világháború alatt osztrák engedéllyel Rómában, de engedély nélkül 2 POHL 1973, 12-19. 'HUSZÁR 1977/1, 1-2. 4 HUSZÁR 1977/2, 6. 5 RÁDÓCZY 1985, 25. 6 MAKAI-HÉRI1990, 25. 7 RÁDÓCZY 1985, 25-26. 8 LEYPOLD 1976, FAZEKAS 1991, RÁDÓCZY 1985 298
