Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 20. (Szekszárd, 1998)

Balázs Kovács Sándor: Decsi vagyonleltárak a feudalizmus végéről (1841–1850)

Az 1840. évi törvények a leszármazók egyenlő örökösödési jogát kodifikálták Magyarországon. Ettől kezdve ez a hivatalos öröklési szabály és a már évszázadok óta működő kétféle jogi népszokás terjedt el nálunk: 1. A férfiági öröklés, mely szerint az ingatlan vagyonból (elsősorban a földből) csak a fiúk örököltek természetben, a leányoknak a tisztességes kiházasítás maradt. A kiházasításhoz a ruhaneműn, bútorzaton, az asszony keze alá való tárgyakon túl bizonyos szőlőföld, néhány állat és szaporulata is hozzátartozott, ez összértékben jelentős juttatás volt.

8 2. Törzsöröklés, mely a fiúk közül is csak egynek, a legalkalmasabbnak juttatta a földet, a többieket pedig valamilyen módon pénzben vagy egyéb javakkal elégítette ki, ők legtöbbször szakmát tanultak, vagy ha lehetőségük volt elvándoroltak. A kétféle örökösödési szokás elterjedését általában az egyes nemzetiségekhez kötik. A tolnai németeknél

9 a törzsöröklési szokás terjedt el, míg a Sárközben, a Duna-Tisza közén élő magyarokhoz hasonlóan a fiúági öröklés uralkodott általában, sőt a természetbem' egyenlő osztályra is gyakorta sor került, a leányok annál inkább részesültek a földből is minél nagyobb vagyon került felosztásra, de egy józan határ után — ha a felosztott birtok egyes részei egy-egy család megélhetését már nem biztosították — csökkent az osztozkodók száma. Először csak annyira, hogy a fiúk még osztozkodtak, de végül is az egészen kicsiny birtokot, főleg ha az csak a ház vagy a belsőség volt, egy személy vette át, és a többit kifizette belőle, vagy az egészet eladták és a befolyt összegen osztozkodtak. Ennek az ésszerű határnak a betartására a földesúr is szigorúan ügyelt, adózási szempontok miatt az elaprózódást nem engedte meg, ez a határ általában az egy nyolcad telek volt. Gyakori a következőkhöz hasonló végrendeleti feljegyzés: „minthogy Ör. Bogár Istvánnál örökségben maradott Mihály nevezetű fia meghalálozott, de egy élő gyermeket hagyván maga után, a hátra hagyott Özvegye pedig Pilisi Legény bizonyos Asztalos Ferentzhez férhez ment légyen s nevezett Ör. Bogár István a maga Örökségéből ki menni nem akarna, és anélkül is inkább, hogy Mtgos Uradalom a Sessionalis földeket elhasogatni nem engedné, a Háznál lévő 1/4 föld annál is, és igy Asztalos Ferentznél megmarad..."

10 Vagy ahogy Ör. Bogár János rendelkezett: „Atyámtól osztályban jutott kevés szöllömre nézve azt a rendelést teszem, hogy jóllehet abból ösi szöllö lévén minden gyermekeimet egyenlő juss illetné, mivel mindazon által gyermekeim között felosztani érdemes nem volna" ezért egy fiúé marad, aki leány testvéreit pénzben tartozik kifizetni.

11 A természetbeni egyenlő osztály egy részről a földek túlságos elaprózódásához, másrészről pedig a felaprózódástól való félelem a gyermeknemzés korlátozására vezetett. Mattyasovszky Miklós írta a század elején: „Ahol gyermekrendszer van ott nincs törzsöröklési szokás, a hol törzsöröklési szokás van, ott nincs gyermekrendszer". Ezt úgy kell érteni, hogy a németek a törzsöröklési szokással, a magyarok pedig a születéskorlátozással, tehát az „egykével" és a „kettőcskével" védekeztek a vagyon elaprózódása, szétforgácsolódása ellen.

12 Az özvegyember, özvegyasszony másodszor is megházasodott. A második házasság ritkán történt szerelemből. Ilyen esetben a móring (a hitbér) az a biztosíték, amit az asszony kikötött magának férje gyermekeivel szemben, hogy annak elhunyta után munkájáért kárpótlást kapjon. A hitbért a házasság megkötése előtt általában írásban, sokszor házassági szerződés formájában kötötték ki. A móring jogi tartalmát illetően ajándékozási ígéretnek volt tekinthető, különböző feltételek teljesülése esetére. Az volt a célja, hogy a túlélő házastársat vagyoni előnyben részesítse. A házassági szerződés és a végrendelet lényegileg azonos módon szabályozta az öröklési rendet, s a móringolás szokása az örökösödési jogszokásokhoz (a fiúági öröklés és a lányok kiházasítása alapelvéhez, az özvegyek rendelkezési és haszonélvezeti jogának biztosításához stb.) hozzáigazítva érvényesült csupán. A „házassági szándék anyagi megerősítését" voltak hivatva szolgálni ezek a szerződések, s ezért előlegezték meg — ha korábbi házasságban született gyermekek tarthattak igényt az örökségre — a végrendeletet.

13 A Sárközben nincs általánosan követett szabály az öröklés kérdésében. A Tripartitum értelmében a jobbágy mind ingóit, mind saját tulajdonában lévő házingatlanát, mind a földjébe fektetett munka becsértékét felesége és leszármazottai, fiúk és leányok egyformán örökölték. Magvaszakadás esetén a jobbágy vagyona földesurára háramlott. Úgy látszik ezt a szabályt nem hajtották végre. A bizonytalan joggyakorlat miatt igen változatos az öröklési jogszokás. A fiúk egyenlő öröklését, a leányok terjes öröklését, vagy a törzsöröklést mind megfigyelhetjük.

14 A régi történeti irodalom szerint a sárközi parasztságra az osztott öröklés jellemző, a németek törzsöröklésével szemben. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy e kérdést csak egyedi módon ítélhetjük meg minden esetben. A következő lehetőségek figyelhetőek meg: 1. Ha fiú örökös van, azok közül valamelyik örökli a birtokot, hogy melyik erre nincs általános szabály, de bizonyos határon belül feloszthatták az ingatlanvagyont is. 2. A leányok teljes öröklése csak akkor látszik biztosnak, ha nem volt fiúörökös. Ez a nemesi jog hatása, ahol az ősi és adománybirtokot, a leánynegyed kivételével, elvileg csak fiúági férfi atyafiak örökölhették.

15 221