Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 20. (Szekszárd, 1998)

Balázs Kovács Sándor: Decsi vagyonleltárak a feudalizmus végéről (1841–1850)

Balázs Kovács Sándor Decsi vagyonleltárak a feudalizmus végéről 1841-1850 Az utóbbi két évtizedben megélénkült az érdeklődés a 18-19. századi vagyonleltárak iránt. A forrásfeltárásban és elemzésben a néprajztudomány volt a kezdeményező: több forrásközlés, értékelés, elemzés jelent meg, mely elsősorban a parasztság vagyonleltárainak kivételes forrásértékére irányították a figyelmet. 1 Forrásközlésünkben 15 sárközi, decsi lakos vagyonleltárát közöljük. Anyagunkat a Tolna megyei Önkormányzat Le­véltárában Decs község feudáliskori fonójában az „Adás-vevések jegyzőkönyvében" találtuk a következő címen „Dets Helységében Árvaságra maradt Gyermekek Javainak öszve írását mutató protocollum". A 15 személy vagyonleltárát tartalmazó irategyüttes az 1850-es osztrák árvaügyi eljárást megelőzően készült, tehát a feudális hagyatéki szokások sokféleségéből a bátaszéki Terezianumi uradalom sárközi falvaiban divatozó szabályozást mutatják be. Aki meghalt, a tetemén és emlékén kívül vagyontárgyait is hátrahagyta családja, rokonsága, a társadalom számára. A halott vagyontárgyai öröklés útján szálltak át az utódokra. Az öröklés a magántulajdoni rendszer velejárója, és azt eredményezi, hogy ez a rendszer és maga a család fennmaradjon, még ha az egyes tulajdonosok rendre meg is halnak. Öröklés az a jogilag szabályozott folyamat, amelynek során valamely személy vagyontárgyai és személyéhez fűződő jogai halála esetén utódaira átszállnak. A jogi népszokások egyik leggazdagabb érvényesülési területe az öröklés volt, hisz szabályait átszőtték a szokások, kiegészítették a szabályozás hiányosságait. A megadott jogszabályi kereteket a helyi szokások voltak hivatva kitölteni. Az öröklés szabályai a társadalmi viszonyok eltérései folytán, a kortól, a helytől és a vagyontárgyaktól függően, rend­kívül változatos képet mutatnak. A törvény és a szokás mechanikusan rendezte el a hagyaték sorsát, nem volt és nem lehetett tekintettel személyes érzelmi motivációkra. Nem vehette figyelembe az örökhagyó környezetében még életében kialakult specialitásokat, melyek motiválhatták az örökhagyó akaratát. így az egyéniesítésre a végrendelet bizonyult a legmegfelelőbb eszköznek, hiszen ez közvetlenül és rugalmasan tükrözte a végrendelkező és a környezetében élők személyes kapcsolatait, konfliktusait és problémáit, mindennapi életét. 2 A szóbeli vagy írásbeli végrendelkezés a hátrahagyott vagyon pontos számba vétele, a vagyon átörökítésének írásbeli rögzítése az egyének, családok vagyonának nemzedékről nemzedékre való biztonságos fenntartását szolgálta és szol­gálja. 3 Az európai társadalomfejlődés során viszonylag egységes intézményrendszer és írásbeli forma alakult ki a ha­gyatéki eljárásban. Az 1850-ben bevezetett egységes osztrák árvaügyi eljárást megelőzően a magyar feudális intézményrendszeren belül ez a terület is a rendi különbségeknek megfelelően tagolt és a központi rendezés hiányában országszerte igen külön­böző volt. A földesúri függésben élő lakosság vagyona magvaszakadás esetén a földesúrra háramlott, őt illette meg a hagyatéki eljárás rendjének szabályozása is. A felvilágosult abszolutizmus parasztságvédő politikája eredményeként szólt először bele a közhatalom a jobbágyvagyon öröklésébe. 1767-ben az urbárium előírta, hogy ha valamely elhalálozott jobbágy után árvák maradtak, a vagyont össze kell írni. Az 1836. évi 9. te. törvénybe foglalta az urbárium rendelését, majd pedig az 1840. évi 8. te. a jobbágy örökösödéséről intézkedett. 4 A hagyatéki leltárakat egyazon jogi szükséglet hozta létre: örökösödés miatt kellett leltárba vennie és megbecsülnie a helyi közigazgatás intézményének, a tanácsnak a jobbágyi vagyon azon részét, melynek örökítésére a jobbágynak le­hetősége volt. Mivel a vagyon gyermekek közötti megosztása; a kiskorú árvák később kiadandó örökrészének megha­tározása volt a cél, az ingó és ingatlan vagyon értékét következetesen leírták, összesítették, s a végösszegből levonták az elhunyt tartozásait. A jobbágyok — a nemesekhez hasonlóan — maguk rendelhettek gyámot kiskorú árváik mellé, ki gondoskodott róluk és képviselte érdekeiket, ha ezt nem tették a földesúr intézkedett. A gyám vagyonkezelésére is a földesúr ügyelt. A 19, században a kiskorú vagyonát általában elárverezték, és a befolyt pénzt a községi árvakasszába helyezték el, amely azután kamatra kiadta a jobbágyoknak. Az árvapénztárak szolgáltak a földesúri joghatóság alatt élő árvák vagyonának megőrzésére. A jobbágy- vagy zsellérszülő elhalálozása esetén a kiskorú árvákat illető örökrésze „becsértékét" a gaz­daságot megvásárló rokon vagy idegen köteles volt megszabott határidőn belül az árvapénztárba lefizetni. Ha a pénz­tár kezelője, a gyámatya, az árvák tutora megbízott benne, akkor a befizetendő összeget „kölcsönként" megtarthatta. Az „árvapénzek" jelentős része azonban ténylegesen befolyt a pénztárba. A nem ritkán nevezetes summákká halmo­zódó árvapénzeket a gyám helyezte ki saját felelősségére, és a 6%-os törvényes kamatból élvezett egy % hasznára. 219

Next

/
Oldalképek
Tartalom