Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)
Balázs Kovács Sándor: Protestáns etika – paraszti erkölcs
Balázs Kovács Sándor PROTESTÁNS ETIKA - PARASZTI ERKÖLCS Adatok a sárközi parasztság erkölcsi értékrendjéről A Tolna megyei Sárköz Magyarország egyik jellegzetes tájegysége. A Duna és a Sárvíz által határolt területeken lévó Őcsényhez, Decshez, Sárpilishez és Alsónyékhez, tehát a néprajzi értelemben vett klasszikus sárközi falvakhoz számítjuk még Báta református lakosságát és távolabb a műveltség hasonlósága alapján Érsekcsanád, Szeremle, valamint a Zengő környéki református magyar falvak: Váralja, Zengóvárkony, Pécsvárad és Hidas népét is. E falvak műveltségbeli hasonlóságát a gyakori összeházasodás erősítette, tartotta fenn annyira, hogy felmerült az a gondolat a kutatók körében, hogy a zengőalji magyar falvak népe a sárközi magyarság kirajzása lenne vagy fordítva. Ezt azonban semmivel sem lehet bizonyítani. Valószínűbb, hogy egy szélesebben elterjedt, de a török világban elpusztult nép és paraszti műveltség emlékeit őrzik ezek a szigetként fennmaradt falvak, melyek közti teret nagyrészt német telepesek töltötték ki. Ez az idegen környezet egymáshoz kényszerítette az azonos műveltségű, nyelvű és vallású magyar falvakat. A Sárköz és a vele rokon községek megyényi területek magyarságát, illetve maradékát őrizték meg. Zentai János tanulmányában továbbmegy, adatokkal bizonyítja, hogy „ha a ma még élő sárközi jellegű szélső településeket - Ócsény - Érsekcsanád - Szeremle - Mohács - Belvárd - Pécsvárad - Váralja - Ocsény a térképen egyenes vonallal összekötjük, tekintélyes területet kapunk. Bátran feltehetjük, hogy amikor itt a magyarság még nem pusztult ki, az egész - így körülhatárolt - területet a ma sárközinek mondott népcsoport elődei lakták." A török hódoltság nemcsak a lakosság számában jelentett változást, hanem az e tájon virágzó kultúrában is. A hadak útjának kitett, védtelen terület teljesen elvadult, s a korábban itt virágzó humanista műveltség is lehanyatlott. A hódoltság előtt virágzó mintegy 30 sárközi településből mindössze öt maradt meg lakott helynek. A török uralom annyiban kedvezett az itt élő magyarságnak, hogy nem gátolta a protestáns vallás gyakorlását és terjedését. A Sárköz a magyar területek közül az elsők között fogadta be az új hitet, már az 1540-es években terjedt itt a reformáció, és Tolna mezővárosa vált a hódoltsági területek egyik protestáns szellemi központjává. Itt már a 16. század második felében protestáns főiskola működött, a külföldet megjárt, művelt, a kor európai színvonalán álló tanárokkal, kik közvetlen kapcsolatban voltak a hitújítókkal. Tolna mellett Decs, a Sárköz legnagyobb települése is jelentős szerepet játszott a reformáció terjesztésében. Eddig ismert forrásaink szerint a Sárközben először itt bukkant fel - 1540-ben protestáns prédikátor, bizonyos Gergely pap. Decs olyannyira fontos volt a korai magyar reformáció időszakában, hogy 1566-ban Szegedi Kiss István superintendens itt tartott zsinatot. A reformált vallást felvétele óta buzgón és kitartóan támogatták a sárközi jobbágyok annak ellenére, hogy a török kiverése utáni helyzet nem kedvezett nekik. A18. század során a sárközi községek lakosságának igen sok megaláztatást, üldöztetést kellett elviselnie, amiért ragaszkodott ősei vallásához. Ez az állapot a 18-19. század fordulójára megváltozott, konszolidálódott a református egyház helyzete a sárközi falvakban. A paraszti erkölcsről A paraszti erkölcs sajátos szintézis eredménye: egyrészt olyan szabályok kialakítása, melyeket a szigorú létfeltételek szabtak meg az évszázadok során, a munkamorál, a józanság, a mértéktartás stb. Másfelől azt is figyelembe kell venni, hogy a mértéktartásnak, a munka elvégzésének általában az egyszerű és kiegyensúlyozott életvitelnek valláserkölcsi indítékai is vannak. Max Weber óta tucat számra jelentek meg a tanulmányok arról, hogy a középkor túlvilág felé forduló világképét a protestantizmus - azon belül is a kálvinizmus - hogyan alakította át „evilágivá". Természetesen nem lehet kihagyni ebből a szintézisből a hatósági kényszert sem, melynek történelmi előzményei vannak: a nép „bűneit" nagyon is számon tartották, és nyilvános megszégyenítésben részesítették a vétséget elkövetőket. A paraszti erkölcsöt az egyén úgy fogja fel, mint a megfellebbezhetetlen rendet, mely egyetlen alapja lehet a közösség együttélésének. Az erkölcsi értékrend lényege nem a merev etikai szabály, hanem a közösségi lét zökkenőmentes biztosítása, az egy közösségbe tartozó emberek mindennapi életének jó összehangolása, amely teret enged igazi közösségekhez méltóan az emberi gyarlóságoknak, az esendő emberi természetnek is. A faluközösség a szokás és hagyomány hatóereje által kitermelt olyan erkölcsi szabályokat, amelyek mindennapi 1 Andrásfalvy Bertalan: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ártéri mentesítés befejeztéig. (Tanulmányok Tolna megye történetéből VII. Szerk.: K.Balog János) Szekszárd, 1976. 101. 2 Zentai János: Baranya megye magyar néprajzi csoportjai = Ethnographia LXXXIX 1978. 5-43. 3 Nagy Olga: A törvény szorításában. Bp., 1989. 225. 299
