Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Szilágyi Mihály: A szokások világa a német ajkú, református Mórágyon

Az elhunyt házanépe lehozta a padlásról a „Lieschbett"-et, a gyékényfonatú ravatalozóágyat, majd a megmosdatott és felöltöztetett halottat kinyújtóztatva ráfektette, s az ún. „első szoba" közepén elhelyezte. Az asztalos fölvette a méretet, s a temetés előtt elhozta a koporsót. Az elhunyt rokonai, barátai s a szomszédok elmentek halottnézőbe. Érdeklődtek betegségéről, a halál okairól, annak kimeneteléről, s egy percre fölemelték a halotti leplet, részvétet nyilvánítottak a hozzátartozóknak, majd csendben távoztak a leállított fali- és ébresztőóráktól amúgy is csendes, a fehér lepellel fedett tükörtől síri hangulatot árasztó helyiségből. Férfi halotthoz férfi barátai, rokonai mentek el virrasztani, nőkhöz a hasonnemúek. Időnként bementek a ravatalhoz az első szobába, megnézték őt, majd a szomszéd szobában folytatták a beszélgetést, borozgatást. AMórágyi Helytörténeti Gyűjteményben két felravatalozott halott fényképét őrzik. Az egyiken asszonyok állják körül a ravatalt, a másikon egy kislány, virágokkal díszített ravatalát gyerekek csoportja koszorúzza. Feltűnő, hogy hiányzik az anya alakja a fényképen. Fizetett siratóasszonyok sem a virrasztásnál, sem a temetési menetben, sem a temetési szertartásnál nem voltak. Viszont a mórágyi elemi iskola 5-6. osztályos tanulóiból alakított egyházi énekkar rendszeresen szerepelt a temetési szertartásoknál. A temetési menetre azután került sor, hogy a gyászházhoz induló lelkipásztort egészen odaérkezéséig harangszó kísérte. Ha a temetési menet valamely alsófalubeli gyászházból a központba (a mai autóbuszmegálló közelében lévő ún. Rohrer-kúthoz) érkezett, akkor leemelték a szekérről a koporsót, a halottvivők a vállukra vették és ekkor megszólalt a két nagyobbik harang. Ha a felső faluból hoztak le halottat, akkor az Alkotmány u. 24. számú házánál szólaltak meg a harangok. Amennyiben a kültelki Kismórágyról (Einschicht) a ma már járhatatlan, földes hegyiúton át érkezett a menet a felsőfaluba, akkor a pincehegyi keresztúttól a sírig szóltak a harangok. A menet élén az énekkar haladt, őket a kántor és a lelkész, a halottat vivő hat sírásó (akik a szomszéd ill. rokon 70 férfiakból kerültek ki), a férfi családtagok, rokonok, ismerősök, legvégül a nők követték. 1946-ig szokásban volt a sírásókat s a közeli rokonokat halotti torba hívni, amely sosem fajult duhajkodássá. A temetést követő legalább három vasárnap délelőtti istentiszteleten illett résztvennie a családnak és a keresztkomáknak. Nem sikerült nyomára jutni ama szokásnak, hogy a gyászolók legalább egy éven át nem énekeltek a templomban, mintha a zsoltár és a dal kegyeletsértés lenne. A magyarországi református egyház hivatalos felfogása szerint a temetési szertartás nem a holtak üdvösségét, álmuk 72. könnyítését szolgálja, hanem az élők lelkében kell pozitív változást előidéznie. A búcsúztatás szerepe nem a ríkatás, hanem a hozzátartozók megnyugtatása. A mórágyi református lelkészek viszont nem sajnálták a jó szót a halottaktól és ittmaradottaktól, bőven ecsetelték az elhunyt érdemeit, hatásosan mondták el szenvedéseit, az itt maradók mély gyászát. Akarva akaratlanul megríkatták a gyászoló közönséget. A mórágyi református egyház meglehetősen konzervatív, sőt rideg magatartása figyelhető meg az egyházi adó (egyházfenntartási járulék) fizetését megtagadókkal, a más vallásúak eltemetésével kapcsolatban. Legszigorúbban azokkal szemben járnak el, akik kitérnek az egyházból. Ez a szigorúság a II. világháború befejezését követő tizedik évben is megnyilvánult (egy mórágyi lány reverzálist adott bátaszéki vőlegényének, ezért Sík Endre lelkész „kiharangoztatta", azaz: erkölcsi halottnak nyilvánította). Akik az egyház teherviselésében nem vállalnak részt, érthetően nem tarthatnak igényt különféle többletszolgáltatásokra keresztelőkön, esketéseken, s temetésen nem kaphatnak ingyenes sírhelyet, nem igényelhetnek az „egyszerű-lekciós" temetésen kívüli gyászbeszédet. Viszont elgondolkoztató az a szigorúság, hogy bármekkora díjat ajánl fel, a harmadik harangot nem húzzák meg tiszteletére. Mórágynak csak egy temetője volt, s az is a református egyház kezelésében. Másvallásúak akkor temetkezhetnek, ha református lelkész végzi a szertartást - mondja a regula. Areformátus egyházból kitértekkel szembeni eljárás tételei: 1. Aki a mórágyi református egyházközség és szórványai (Bátaapáti, Alsónána) területén a református vallást elhagyva bármely más hitre tér át, mint konfirmációi fogadalmát megszegő erkölcsi halott, a második jelentkezést követő (lehetőleg) első vasárnapon ki kell hirdetni. Ezt követő hétfői napon pedig 9 órakor kicsendítessék! 2. A kitérni szándékozót e következményekre figyelmeztetni kell. 3. Az egyszer kicsendített volt református egyházközségi tagot a református egyház szolgáltatásai nem illetik meg semmi díj ellenében. 67 A Lieschbett egy példánya a Mórágyi Helytörténeti Gyűjteményben. 68 Kolep Keresztély közlése 69 Szabályrendelet 1/7-8. 70 Agenda - a magyar református egyház liturgiás könyve. Bp., 1927. 21. szakasz, b) „Elöl az énekkar az énekvezérrel, aztán a lelkipásztor, utána a férfiak, gyászoló felek, nóífe." 71 Sík 15. 72 Agenda 38. oldal: „Szertartásunk a halott földi vagy mennyei állapotában változást nem idéz elő. Általa álma nem lesz könnyebb, szenvedése rövidebb." 73 Theisz Jánosné közlése 74 A mórágyi református egyház mint fegyelmi bíróság 1955.

1. 27-i ülésének jkve. G.P. közlése: „Sík káromkodott egyet, s kiharangoztatta." 75 Szabályrendelet III/2 c-f. 292