Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Szilágyi Mihály: A szokások világa a német ajkú, református Mórágyon

azon tartották szerény agyagedény-készletüket. A mindennapi szükségletet meghaladó tányérokat a helybeli asztalos által mintásán fűrészelt, több színben kifestett, elővéddel kiképzett tálasra állították. A korai időkből nem maradt merőkanál, talán nem ismerték, tányérjukra saját evőeszközeikkel, bádogkanállal és fanyelű késsel szedték, merítették az étküket. A tálalás meglehetősen kezdetleges formában ment végbe, a bográcsot és lábast a csupasz asztalra állították, jó ideig az abroszt nem ismerve. S mivel konyhájukban nemcsak a koromhullató kémény tette kényelmetlenné és kellemetlenné az étkezést, hanem a bejárat mellett elhelyezett moslékos dézsa is, feltételezhetjük, hogy a konyhához közeli szobában étkeztek. Közbevetőleg meg kell említenünk, hogy többnyire két nemzedék számára építették fel a házat, s ennek megfelelően két-két lakásból, egymást követően egy szoba és egy konyhás lakrészekből. Az udvar végefelé a lakásokat követően egy-egy nyári, ún. füstölőkonyhát építettek, ahol húsfüstölésen kívül kenyeret sütöttek, vályogból emelt üstházban krumplit főztek. Mosókonyha külön nem épült, ui. télen a konyhában, nyáron az udvaron mostak. A lakás padozata többnyire földes, ritkábban kövezett (konyha) és padlózott (első szoba). A házak fala többnyire döngölt vagy vályog; égetett téglát az istállóépületek falaihoz és padozatához használtak. Kalákában emelték, illetve töltötték fel, folytonos állványemeléssel, földdel a falakat, miközben döngölővel járták körül, a gyerekek lábbal ugráltak rajta. Csak az idővel kőkeménnyé merevedő falakba vágták ki az ajtók és ablakok helyét. Vályogtéglát használtak a közfalakhoz és tűzhelyépítéshez. Néhány magyar és cigány család maga vetette és szárította a vályogot. A falak tapasztása, a konyha és a „gang" földjének mázolása a barlanglakásoknál bemutatott módon történt. A barlanglakásoktól eltérően, a házak mennyezetét, akár gerenda, akár deszka, vessző- vagy nádréteg alkotta a vázát, a padlás teherbíróképessége érdekében föld- és sárréteggel vonták be. A keresztgerendák közé szalmába tekert, sárbaforgatott karókat, ún. viklifákat raktak. Az ácsmunka mindig szakmunkának számított. S minthogy az épületfa világéletben drága volt, erre kellett legtovább spórolniok a lakásépítőknek. A házakat zsúppal vagy náddal fedték. A bejárat oldalán szélesebb ereszaljú a tető, hogy alatta a keskeny és a terepviszonyokhoz igazodó, néha igen magas folyosón (gangon) közlekedni lehessen. Ma is állnak még oszlop nélküli gangos házak. Az oszlopok egy része vályogtéglából szögletesre vagy kerekre van faragva, a századforduló óta inkább színesre festett, szépen, változatosan esztergált faoszlopok emelik a ház rangját. Nemcsak közlekedésre, hanem muskátlik elhelyezésére, nyáron étkezésre alkalmas hely a gang. A mórágyi helytörténeti gyűjtemény egyik fényképe arról árulkodik, hogy egy halott kislányt is oda ravatalozták fel. Gyászolók állják körül és mereven néznek a fotográfus fekete lepellel letakart masinája felé. A ház padlására, vagy a konyhából lehetett feljutni, vagy a ház végén létrán, ritkábban falépcsőn. Ott tárolták a gabonát, sonkás kosarat és gyümölcsaszaló tálcát, mindkettő vesszőből fonva, hurkatöltőt, téli időszakban szükséges klumpákat, szánkókat, csöveskukoricát, kendert, szénát, szalmát, sok használaton kívüli limlomot, s végül, ma is még több helyütt a „Lieschbett", azaz a halottak gyékényágya, amelyen kinyújtóztatták a halottat és mindaddig hagyták feküdni, míg a temetés napján koporsóba nem helyezték. Számos gazda kint a présházban a Lieschbetten pihent naphosszat vagy sütkérezett idős korában. h szobaberendezéseknek évszázadokon keresztül meg volt a kialakult rendje. A hosszú fal mentén, véggel egymásnak álltak az ágyak, melyek végére cinóbervörös virágokat festettek. Egyébként az alapszín a kék, mely a ládákon és polcokon is látható. Minden bútordarab, így a szekrény, asztal, a trapéz ülő- és hátlapú tölgyfaszék és magasított gyermekszék. A ládákat, melyek ülő- és étkezőalkalmatosságul is szolgáltak, helyi kovács- és lakatosmesterek vasalták. A mennyezetről petróleumlámpa lóg az asztal fölé, a falon tiktakos óra figyelmeztet az idő múlására. A két háború közti években a módosabb gazdák sorra rendelték meg a flóderozott barna szobabútorokat a helybéli Lotter Konrád és Pétri György mestereknél. Kolep Konrád a fia részére világoskék színre festett kisméretű ágyat, asztalt, két tonettszéket és két kredencet gyártatott. Saját szobájukban szintén az ágyak kerültek a hosszú fal mellé, akárcsak a szekrény. Az asztalt tonettszékek vették körül. Az egymásba nyíló szobaajtókat maratott, mintás tejüvegek tették barátságossá. A padlózott szobák és nagy ablakok viszont még ritkaságszámba mentek. A zománcozott, nikkelezett, virágmintás takaréktűzhelyek, akárcsak a pohárszékek modernebb változatai csak kevesek lakását tették lakályosabbá.

11 Az első szoba mindenütt a „tiszta szoba" szerepét töltötte be. Vendéget, ágy-, asztal- és fehérneműt s nem utolsósorban felravatalozott halottat helyeztek el benne. A napszámosoknál többnyire csak egy szoba és konyha volt, ezért nem különülhettek el oly karakterisztikusan a funkciók. Szülők, nagyszülők, gyermekek elkülönítésére lehetőség nem nyílott. De még a legmódosabb gazdáknál sem különítették el a gyerekeket a szülők hálóhelyétől. Az ágynemű kezdetben durva házivászon, szalmazsák, szalmával kitömött párna. Utóbbiakon a szalmacserélő, illetve felrázónyílás. A szalmazsákra lepedőt húztak, a párnára huzat került. Tollas párna jó ideig csak a gazdagok 10 Vő. 5-6. A kamrában tartották az élelmen kívül a fateknőket is. 11 Kolep Konrádné közlése 12 Mórágyi Helytörténeti Gyűjtemény (továbbiakban: Gyűjtemény) 281