Vadas Ferenc (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 17. (Szekszárd, 1992)

Takács Mária: Illyés Gyula és Normai Ernő levelezése (1936–1982)

március 15-e lesújtó hírei nem hagynak nyugtot.

1 Nem tudom, hogy mi sír bennem, nem tudom miért látok mindent sötéten. Ám dehogynem tudom! Tudom hogy Csehszlovákia bekebelezése megdöbbentett és Magyarország függetlensége fáj. Magyarország, értsd magyar nép, akinek nem mindegy, hogy a germán barbár ököl utolsó szabadságától is megfoszt. Öregem! Nem tudom, hogy ítéled meg a dolgokat, de érzem hogy csak egyféleképp ítélheted meg. Ha az a szörnyűség (- ami csak nekünk, magyaroknak szörnyűség; a világ mint magától értetődőt könyveli el -) bekövetkezik, akkor téged itt szeretnélek látni! Nemcsak mint egyént, mint barátot, mint költőt, de mint reménycsillagot. A többi reménycsillag között, akik kívülről világítanak. Nem tudom leírni azt, amit érzek, amit gondolok. Lehet hogy hamisan cseng mindez; Te tudod, sohse voltam frázis-ember. Páthoszt se használtam. Ha amit írtam mégis, ilyen ízű, ez azért van, mert túl őszinte. Talán igaz az, hogy a nagy fájdalom komédiának látszik. Te talán azt hiszed, hogy még nincs minden eldöntve, bevégezve? Én szinte kísérteties világossággal látom, hogy el vagyunk intézve. Vannak, akik azt mondják, nem baj, a vég, a befejezés úgyis csak egy lehet. De vajon igaz ez? Eddig én is ezt hittem. Persze hiszem most is, de mikor? Csak idő kérdése! De ez az idő tenger-szenvedés, nyomor-rabság kínzás ideje lesz. A mi számunkra, magyarok számára lesz az: a magyar dolgozók számára. Fáj nekem a csehek sorsa is és fáj a német dolgozók sorsa, de hiába, ami Budapesten Debrecenben vagy Nagykanizsán történik, az vizuálisabban fáj. Gyuszikám! Olvastam a vasárnapi Naplókat.

2 De nehezen jutok hozzájuk, csak két-három héttel a megjelenésük után kapom meg őket - és sokszor nem is kapom meg -. így hozzászólásomnak vajmi kevés értéke van. Egy kis halvány érzésről írhatok, amit bennem az eddig olvasottak keltettek. Ifjúságunk mozgalmas éveit irod meg 1939-ben. 1939-ben és ez más, mintha 1926-ban, 1919-ben vagy 1949ben írod e sorokat. Valami fanyar érzés marad az emberben a végén és meg kell kérdeznie. Valóban ilyenek voltunk, ilyen őszintén komédiáztunk?^Qvci tudom elhinni, hogy komédiáztunk volna, ha mindjárt őszintén is. Ezért mondom, 1939 bélyege van az íráson. Azt fogod mondani: bizony ilyenek voltunk! De így írnád meg 1949-ben is? Vagy mondjuk 1919-ben a mai nagy írói kvalitásaid birtokában is így írtad volna meg?

3 Azt hiszem, nem. Önkéntelenül az „Ifjúság" jut eszembe. A másik érzésem, hogy túlságosan befelé fordulsz. Tudom, hogy ez képezi mindannyiunk számára a legnagyobb problémát: a volt magunk. De minket a háború és a háborút követő események formáltak azzá is, amik ma vagyunk. Viszont soraidból az eseményeknek csak szelét érzem, az okokat nem. Kaméleonok alakítását és nem emberek, jellemek kialakulását érzem. Mondom, csak érzem és nem látom tisztán. Lehet, hogy ezeket most vagy később írod meg. Még egy érzésem van: városból a falut fested. Ez igen nagy feladat, mert mind a kettőt érzékeltetned kell. Mást nem írok róla. Mert azt tudod, hogy minden írásod számomra rengeteget jelent. Tudod, hogy fontosak számomra, hogy remekeknek tartom őket. Annál nagyobb tehát megbotránkozásom, hogy a „Magyarokat" és cikkeidet kérésem dacára sem küldted el. Nincs pénzem öregem, hogy megvegyem őket. Kétségbeejtően nincs pénzem. Viszont nagyon szeretném olvasni őket. Sajnos magyar irodalomhoz nem juthatok (franciához sem), de nem szeretnék berozsdásodni. Helyzetünkbe semmi változás.

4 Kitagadottak és bujdosók vagyunk a szó legszorosabb értelmében. El akarunk innen menni, de nem tudjuk hova és miképp! Mindegy hova, Belgium, Anglia, Amerika, Afrika, de el innen. Nagy a nyomor, kereset alig van és ami a legrosszabb, hülyülök lassan, de biztosan. 20 305