Vadas Ferenc (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 16. (Szekszárd, 1991)

előtt Bezerédjt bízták meg a követi utasítás kidolgozásával, s a sorozatos visszahívások, személycserék időszakában senkinek sem jutott eszébe a program átdolgozása. A háborúskodás pártfelekezetek színeiben folyt - tagadhatatlanul volt is érdekkülönbség a feudális rendhez jobban kötődő Dőry és Perczel, valamint Bezerédj között - de ez egyúttal két baráti és rokoni szálakkal összekapcsolódó klán, a parvenünek tekintett tengeliciek és a vármegye kormányzását egy évszázadon át kézben tartó Perczelek és Dőryek háborúskodása volt egymás ellen. A konfliktusokat súlyosbította, hogy mindkét tábor nehezen tudta féken tartani saját jelszavak és főként alkohol által feltüzelt szélsőségeseit. Az intranzingens politika hangadói mindkét táborban jellemző módon a népes Perczel család tagjai voltak, akiknek anyagi helyzetéről, esélytelenségéről korábban már szóltunk. Számukra egyetlen reményt a felszínen maradásra a politika kínálta, a pártszíneket kiki ízlése és az esélyek mérlegelése szerint választotta meg. A konzervatív követjelölt Perczel István és a radikális reformpárti vezér Perczel Mór testvérek voltak. Mivel a voksolásokat a nagy számban mozgósított bocskoros nemes megvásárolt szavazatai döntötték el, a két tábor harcai nem annyira az eszmék, hanem inkább a pénztárcák csatáját jelentették. 1839/40 forró esztendejében a szokásostól eltérően - hiszen a kurta nemeseket csak a választásokra szokták mozgósítani minden közgyűlésre becsődítette az előző szavazáson alul maradt párt a maga embereit, és puccsszerűen kikényszerítette az előző döntés visszavonását. E huzavona lejáratta Tolna megyét, zavart idézett elő az országgyűlésen, s végül a liberálisok felhagytak a több tízezer forintot felemésztő, céltalan csatározással. A vármegye 1827-ben, Csapó Dániel megválasztásával elveszített vezetését ismét a Perczel-Dőry klikk vette át, de ez nem állta útját annak, hogy Bezerédj István 1843-44-ben újra országgyűlési követ lehessen, vagyis a konzervatív vezetésű megye liberális követeket delegáljon. Mivel a politikai pártállást nem feltétlenül az ideológiai kérdések határozták meg, ezért csak utólag tűnik érthetetlennek, sőt árulásnak egy-egy nemesi politikus váratlan színváltozása. Az 1830-as évek elején Perczel Mór még ádáz ellenfele a Csapó-Bezerédj csoportnak, 1839-40-ben pedig legelszántabb kortese Bezerédjnek. Augusz Antal 1839-40-ben a Bezerédj párt pénztárosa, de közben már előkészítette átállását a győztesek táborába. 1848 márciusában pedig a rá jellemző rugalmassággal állt a forradalom oldalára, megőrzendő alispáni székét. Bezerédj, aki múltjánál fogva a helyzet ura lehetne, sokkal fontosabbnak tartja a rend és a vagyonbiztonság megőrzését - közös érdekeik egységben történő védelmét - a politikai riválissal való személyes leszámolásnál. Maga a feddhetetlennek ismert Bezerédj István 1830-ban már az országgyűlésen ismertté vált reformpolitikusként sem tartotta meggyőződésével összeegyeztethetetlennek, hogy a családi tradíciókat követve királyi táblai ülnöki tisztre pályázzon, amit persze az udvar a lojálisnak tartott politikusok honorálására tartott fenn. Nem követett el árulást saját hite szerint Bezerédj nagybátyja Felsőbüki Nagy Pál sem, amikor 1839-ben átállt a kormánytáborba joggal, hiszen nem annyira ő, mint inkább a kor szelleme változott meg körülötte. A folyamatok könyörtelen logikája kikezdte a mélyben gyökerező társadalmi szolidaritást. Veszélyét jól látta Széchenyi István, még ha tévesen Kossuthot tette is felelőssé azért, ami feltartóztathatatlan volt. 124