Vadas Ferenc (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 16. (Szekszárd, 1991)

terjes állattenyésztés, az alkalmazott bérmunka, a korszerű gépi eszközök, a beteg­ségek elleni védekezés területén egyaránt élen jártak. Kivételes helyzetük kettős késztetésnek köszönhető: a rossz természeti adottságok, a ritka népesség - amely azonban önmagában egy alföldi típusú külterjes legeltető állattartást is eredmé­nyezhetett volna - valamint a Duna közelsége, szoros, tradicionális gazdasági és szellemi kapcsolat Pesttel, Győrrel, Sopronnal sőt Béccsel is. A mostoha viszo­nyok kikenyszerítették, a vele társuló kedvező feltételek lehetővé tették a nyitást a modern üzemszerű gazdálkodás felé. A középbirtokos nemesség második típusába tartozók a reformkorban is lé­nyegében a hagyományos mezőgazdasági technikát és művelési eljárásokat alkal­mazták. A bőségesen rendelkezésre álló jobbágyi munkaerő fékezte az üzemszerű gazdálkodás kiépülését az allódiális birtokokon. A szemléletinek tűnő elmaradott­ságnak többnyire objektív gazdasági okai voltak. Esetükben a polgárosodó szellem nem elsősorban a korszerűbb technikában, hanem a nyereségre orientált közgaz­dasági gondolkodásban nyilvánult meg. Az az ellentmondás, hogy a kiépülő tőkés piacba lényegében még feudális alapon nyugvó árutermeléssel kapcsolódnak be, még nem volt annyira feszítő, hogy akadályozta volna a rendszer működését, te­kintve, hogy Magyarország nem egy zárt gazdasági egység volt, s Ausztria pótolhat­ta a hiányzó belső piacot. Nem csupán a mezőgazdasági termelő nem talált elégséges piacot terményei számára a magyar gazdaság nem agrárius szektorában, maga a birtok is elzárkó­zott, mint felvevőpiac az ipari termékek és szolgáltatások elől. Szinte valamennyi nagyobb birtokon számos kézművest találunk, akik a mezőgazdasági termelőesz­közöket maguk állították elő, tégla- és mészégetőket, hogy épületeket emelhesse­nek. Pálinkát főztek és mértek, valamint bort is saját alattvalóik számára. Az ura­dalmak tehát befelé forduló zárt gazdasági egységek voltak, amelyek lehetőleg ke­rülték a pénz kiáramoltatását a birtokról. A birtok árutermelő volt, de árut alig fo­gyasztott, s ezzel szándéka ellenére maga korlátozta saját felvevőpiacát. Nagyobb nyitottságot e tekintetben is éppen a bérmunkára építő tengelici birtokosoknál ta­pasztaltunk, ahol a kézműveseknek kifizetett évi számlák több száz forintra rúgtak. Az a körülmény, hogy a maradiként, nehézkesként ostorozott birtokos ne­messég derékhada néhány év alatt képes volt gazdaságát a tőkehiány ellenére is a gazdasági konjunktúrák változásainak megfelelően átállítani, feltételezni engedi, hogy beérő gazdasági-politikai feltételek nyomán -jelentős részében - képes lett volna a gazdálkodás belső feltételrendszerét is tőkés alapokra helyezni. 120

Next

/
Oldalképek
Tartalom