Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

örömmel üdvözölte a bekövetkezett politikai változásokat: hogy végre „a tavaszi levegő alkotmányos fájának terebélyes gallyait kifakasztotta."

53 A közgyűlést követően a megyében is megindultak az előkészületek az újabb választásokra. A több mint húsz éve megalkotott választójogi törvény szabályozásának megfelelően rutinintézkedések sora született, s a korábbi gyakorlatnak megfelelően felsorakoztak a pártok is. Az 1906-os választások ennek ellenére alapvetően különböztek a korábbiaktól, hiszen a küzdőtérről hiányzott a korábbi években abszolút esélyesként induló Szabadelvű Párt. A hatalmat három évtizedig gyakorló párt teljes bukásával záruló belpolitikai válság értékelését nemcsak a napi események és hatalmi viszonyok által befolyásolt kortársak, hanem marxista történetírásunk is elvégezte.

54 Ehelyütt nem célunk ezt ismertetni, fontosabb a válság mérlegét a megyei események kapcsán megvonni. Mindenekelőtt újra hangsúlyozzuk, hogy mind a törvényhatósági bizottság, mind a megyei tisztviselői kar bekapcsolódott ugyan a „nemzeti ellenállás mozgalomba", de összességében nagyon mérsékelt magatartást tanúsított. Egyetérthetünk a kortárs Horváth Józseffel, aki nagyon találóan a következőképpen jellemezte Tolna megyét: „Tolnavármegye az 1905/6. évi nagy alkotmányválságon bizonyos szeretetre méltó nembánomsággal és könnyelműséggel vágta magát keresztül. Ellenállási alapot nem gyűjtött. Alkotmányvédő intézkedéseit nem részletezte. Alkotmányvédő bizottságot nem alakított, de azért mégis ellenállt és még egy teljhatalmú kormánybiztos kinevezését is ki tudja érdemelni."

55 Ez a középszerű magatartás, amely meggátolta, hogy Tolna megye az alkotmányvédelem „kimagasló bajnokává váljék," a kor egészét tekintve nem esik olyan negatív elbírálás alá, mint az egyébként várható lenne. Az értékeléskor ugyanis okvetlenül figyelembe kell venni, hogy a vezérlő bizottság által meghirdetett nemzeti jelszavak jórészt taktikai megfontolásból születtek, s gyakorlatilag a Kristóffymanőver nemzeties változatát jelentették csupán.

56 Másrészt nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a felelősségvállalástól ódzkodó megye sok tekintetben a vezérlő bizottság magatartását mintázta. Hiszen a koalíció vezérkara is ha tehette, szívesen hárította másra a felelősséget. Jó példa erre a tisztviselők követendő magatartására vonatkozó állásfoglalása. A kérdéssel foglalkozó 1906. január 5-i és 12-i ülésen a koalíció vezérkara azt a javaslatot, hogy szólítsa lemondásra a hozzá hű tisztviselőket, elutasította, mondván, hogy „olyan időket élünk, amelyben mindenkinek saját felelősségére kell eljárnia."

57 E konkrét példán túl, általánosságban is igaz, hogy a vármegyei ellenállás korlátozottságában jórészt a koalíció vezérkara által folytatott politika következetlenségei és felemás döntései tükröződtek. Természetesen az ellenállás intenzitásában és eredményességében megyénként jelentős eltérések mutatkozhattak. A Tolnában tapasztalt középutas magatartás kialakításában több tényező együtthatása játszott szerepet. A megyei közvélemény egyértelműen függetlenségi beállítottsága az ellenállás, a törvényhatósági bizottság szabadelvű többsége a mérsékletesség irányába hatott. Valószínűleg a megyei tisztviselői kar magatartásában az egyéni megfontolások, a túlzott ellenállás következményeként fenyegető egzisztenciális gondok is szerepet kaptak. 379