Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

húzták volna.) A lelet 1659-től gyűlik folyamatosan, bár két megszakítás (1666 és 1684) így is van benne. Ezek azonban puszta véletlenek, nincs jelentőségük. A krajcárban kifejezett összérték három csúcsa közül az utolsó (1690-1696) a legerőteljesebb. Az első szakaszban az idegen pénzek vannak többségben, a magyar veretek csak később veszik át a vezérszerepet, bár akkor is mutatnak némi ingadozást. A három durván tízéves - szakasz közül az utolsó a legerőteljesebb. Itt éri el a legnagyobb értéket mindhárom összetevő: a magyar (1695), az osztrák (1694) és az idegen pénzek (1694) egyaránt. A bogyiszlói lelet legfeltűnőbb sajátsága, hogy VI krajcárosnál kisebb értékű pénz nincs közte, és az is viszonylag kevés. A feldolgozás során az volt a benyomásunk, hogy az egykori tulajdonos tudatosan cserélte be a kisebb érméket nagyobbakra, s ha ilyen a keze közé került, azt eltette. Mintha még arra is ügyelt volna, hogy a kopott darabokat verdefényesekre cserélje, amiben nyilvánvalóan nem numizmatikai érdeklődése játszott szerepet, hanem az a felismerés, hogy a kopottak ezüstértéke is kevesebb. (Sohase fogjuk megtudni, hogy esetleg esztétikai érzéke befolyásolta-e ezeket a tudatosnak látszó cseréket.) Nyilvánvaló, hogy tezaurálni csak olyan pénzeket lehetett, amelyek a forgalomban előfordultak. Nézzük meg tehát, hogy mire számíthatott egyáltalán a bogyiszlói lelet valamikori gazdája? A XVII. század második felében meginduló inflációs folyamat nemcsak a török birodalmon belül éreztette hatását. 1659-től a XV és VI krajcárosok tömeges verésének kezdetétől Ausztriában is kibontakozott az a több évtizedes pénzrontási hullám, amelyet a váltópénz-kibocsátás okozta infláció iskolapéldájának neveznek.

74 Az említett krajcárveretek forgalomba hozatala Ausztriában és a királyi Magyarország területén egyaránt a tallér drágulását idézte elő. Ennek eredményeként 1669-ben mind Alsó-, mind Felső-Magyarországon megemelkedett a tallér árfolyama.

75 Ez várható és törvényszerű volt, hiszen a tallérok 87,5%-os ezüsttartalmával szemben a 15 krajcárosok átlagos ezüsttartalma 56,5% volt csupán, tehát 31%-kal, azaz egyharmadával kevesebb.

76 Egyedül a bécsi pénzverde 1660-1665 közti pénzveréséről maradtak fenn adatok, s ezekből tudjuk, hogy a mondott időszakban 26 millió 15 krajcárost vertek.

77 A többi pénzverde, amelyekben ugyancsak tömegesen verték a 15 krajcárosokat, pénzkibocsátásának mennyiségéről nincsenek adataink.

78 Ugyanekkor a tallérok verését gyakorlatilag szüneteltették, s ezért a XV krajcárosok forgalomba hozatalával mintegy 11/2 milliós nyereségre tett szert I. Lipót.

79 A VI és XV krajcárosok német földön is elterjedtek, ahol ebből kifolyólag - az 1667. évi zinnai egyezmény értelmében - védekezésül rátértek a 2/3,1/3 és 1/6 tallérok verésére.

80 Ausztria és a zinnai egyezményben érdekeltek között tárgyalások folytak a pénzkibocsátás szabályozásáról, illetve összehangolásáról, s miután ezek nem vezettek eredményre, átmeneti szünet után tovább folytatódott a krajcárok verése.

81 A szigorúan vett numizmatikai adatokon túl gazdaságtörténeti oldalról is meg kell vizsgálnunk az egyes leleteket. A 2. táblázat utolsó oszlopában krajcárokban fejeztük ki az egyes pénznemek értékét. Előre is hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az adatok csak hozzávetőlegesek lehetnek, mert az átszámítás helyenként változott, s nekünk semmiféle adat nem áll rendelkezésünkre erre vonatkozólag Bogyiszló környékéről, de még a környező városokból (Kalocsa, Szekszárd, Tolna) sem. Amint ezt már jeleztük, kénytelenek vagyunk tehát az ország más részéből vett adatokkal számolni. Ezek alapján: 1 species tallér= 90-120 krajcár= 180-240 dénár 1 kassai érték szerint számított tallér=180 dénár 350