Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

bői nagyon nehéz a társadalom szerkezetére következtetni, „főként akkor, ha a szegényes jellegű, vagy melléklet nélküli sírokat alacsonyabb társadalmi helyzetű, szerepű réteghez, egyénekhez soroljuk" (1975, 621). G. Weiss is tényként állapítja meg, hogy egy temető ugyan képet adhat egy „populáció" társadalmi szerkezetéről, de a régészeti adatok csak ritkán egyértelműek, ezért a lehetséges interpretációk egész sorát kell megvizsgálni és kritika tárgyává tenni (1983,30). Sok esetben csak „spekulatív" eredmények születhetnek, mert bizonyos temetkezési szokások megléte régészeti módszerekkel szinte alig mutatható ki (WEISS 1983, 30). Sokan túlzott jelentőséget tulajdonítanak az ősrégészeti kutatásokban a néprajzi, ethnológiai megfigyeléseknek. Az ethnológiai vonatkozású temetkezési szokásokat Van Gennep után (1907) E. Bendann dolgozta fel legmódszeresebben (1930), adataira gyakran hivatkoznak az ősrégészek is; munkája inkább leíró, mint analitikai jellegű. Elemző módon vizsgálja a temetkezési szokásokat néprajzi megfigyelésekből kiindulva L. R. Binford, aki módszerét alkalmasnak tartja régészeti elemzésekre is (1971), őt többen is követik, amint azt a későbbiekben látni fogjuk. A legújabb szakirodalom kiértékelésével ad kritikai és módszertani áttekintést az ethnológiai és régészeti temetőelemzésekről R. W. Chapman (1977). Néprajzi területen végez temetőelemzést a már említett Ucko is, aki szerint csak kritikusan kezelhető az az elmélet, mely szerint a sírmellékletek gazdagsága vagy szegénysége szükségszerű korrelációban áll az eltemetett egyén gazdag vagy szegény státusával (1969). A néprajzi, ethnológiai forrásokat nélkülözhetetlennek tartja J. Preuss, „mert azok élő közösségek körében engednek betekintést a társadalmi szerkezet összefüggéseibe" (1979,130). Azt azonban Preuss is megjegyzi, hogy a néprajz, etimológia saját módszereivel nem követheti nyomon a gazdasági-társadalmi fejlődést, akkor, amikor az ősrégészet saját forrásait relatív- és abszolútkronológiai rendszerben elhelyezve vizsgálja (1979, 130). A régészeti interpretációhoz lehet és kell is néprajzi adatokat felhasználni, de csak fenntartásokkal: pl. az eszköz- vagy kerámiakészítés technológiája, a tárgyak használatának vizsgálata során, ugyanis az illető anyagok tulajdonságai nem változtak az idők folyamán. De tévútra kerülhetünk, ha az őskori szociálarcheológiai viszonyok kutatása közben csak az ethnológiai megfigyelésekre támaszkodunk. Egyet kell értenünk I. N. ChlopinndX abban, hogy nem vonható párhuzam az előázsiai mezolitikus és neolitikus kultúrák hordozói és pl. Ausztrália őslakói között, vagy akár a közép-európai neolitikum vagy aeneolitikum emberei és az amerikai indiánok közé; még akkor sem, ha tárgyi kultúrájukban van is némi hasonlóság: „Elő-Ázsia (DK- és Közép-Európa) népessége az utóbbi hat évezredben a történelmi fejlődés bonyolult útját járta be... ugyanakkor Ausztrália őslakói még ebben az évszázadban is ugyanazt az életmódot folytatták, mint a megelőző hatezer évben" (CHLOPIN 1976, 16), Ugyanígy vélekedik Preuss is: „Vitatható, hogy az időben messze visszanyúló régészeti kultúrák, akár csak egyes aspektusaikban is, azonosíthatók-e ethnológiai közösségekkel" (1979, 131). A. Häusler, aki régészeti területen analizál, néprajzi adatokkal azt illusztrálja, hogy az őskorban is lehettek olyan temetkezési szokások, melyek nyomai régészeti módszerekkel megfoghatatlanok (1975,1. 87-88). E.-J. Pader&z ethnológiai példák alkalmazásáról megjegyzi, hogy azok a világ különböző részeiről származnak, eltérő technikai, társadalmi színvonalú, fejlettségű közösségektől (1982, 36), Bog11