Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Gaál Zsuzsanna: Országgyűlési képviselő-választások Tolna megyében (1875–1905)

A VÁLASZTÓKERÜLETEK Az 1848:5. te. Tolna megye számára hat követ választását hagyta meg. Ennek megfelelően az 1848. május 1-én tartott vármegyei alakuló közgyűlés ki is jelölte a választási székhelyeket és besorolta a községeket a hat választókerületbe (44), amelyek név szerint a következők voltak: a bonyhádi, kölesdi, paksi, pincehelyi, szakcsi és a szekszárdi (45). A kerületek kialakításakor arra törekedtek, hogy a választási székhelyek az adott kor népesedési, közlekedési viszonyaihoz mérten központban legyenek (46), továbbá, hogy a kerületeket oly módon vonják meg, hogy azok megközelítőleg azonos lélekszámú területet fogjanak egybe (47). Ez a beosztás az évek során lényegében nem változott (48), nem idomult a fél évszázadnyi, egyenlőtlenségeket jócskán magába rejtő kapitalizmus kori fejlődéshez. Bár a századforduló tájára az egyes kerületek össznépessége közötti számbeli különbség az 1848-as érték többszörösére nőtt, a népesség területi megoszlásában bekövetkezett eltolódások mégsem vezettek olyan kirívó aránytalanságokhoz, amelyek az ország más területein ez időszakban már fennállottak (49), ugyanis a szűk körű vagyoni cenzuson alapuló választójogi törvény következményeként a népesség növekedése és a választásra jogosultak száma között nem volt feltétlen egyezés. Vegyünk egy példát: 1848-ban Tolnában a legmagasabb és a legalacsonyabb lélekszámú kerület közötti különbség kb. 1700 fő volt (50), 1900-ban pedig csaknem 12 ezer (51). Ugyanakkor 1848-ban a legtöbb és a legkevesebb választásra jogosult állampolgárt számláló kerület közötti eltérés 1700 fő volt, 1900-ban pedig alig több, mint 1000 fő (52). Példánkból az következik, hogy a népesség növekedésében mutatkozó eltolódásoknak akár kiegyenlítő hatása is lehetett. A kerületek arányosságáról vagy aránytalanságáról csak a választásra jogosultak számának vonatkozásában beszélhetünk, hiszen a mandátumot szerzők nem a kerület népességét általában, hanem annak csak töredékét, az őket megválasztókat képviselték az országgyűlésen. Ebben a megközelítésben viszont a kerület fogalma a szavazatképes állampolgárokra szűkül. E felfogásnak megfelelően készültek a korszak statisztikai összegzései is. Figyelemre méltó közülük az az adatsor, amely a választókerületek megoszlását a választók számának nagysága szerint mutatja ki (53). 4'4. Horváth, 1978. 177. 45. Uo. 46. lásd térkép. TmL vegyes anyag 15. A térkép a választókerületek 1848-as tervezete, amelyet azzal a változtatással fogadtak el, hogy Ireghet a pincehelyi, nem pedig a szakcsi kerületbe sorolták be. 47. Horváth, 1978.183.1848-ban az egyes kerületek lakóinak száma a következőképpen alakult: bonyhádi 32 766, kölesdi 31 091, paksi 32 481, pincehelyi 31 520, szakcsi 31 060, szekszárdi 32 094 fő. 48. Az 1848-ban készült térkép ugyan nem tünteti fel az egyes kerületekhez tartozó valamennyi község nevét, de mégis megállapítható, hogy 1905-ig nem következett be lényeges változás. 49. Statisztikai Évkönyv, 1914. 460. Az országban léteztek kerületek, amelyeknek választói száma 100 fő alatti volt, ugyanakkor, amikor 7000 fős „mammut kerületeket" is találunk. 50. lásd 47. sz. jegyzetet. 51. lásd II. táblázatot. 52. Horváth, 1978. 183. valamint lásd II. táblázat. 53. Statisztikai Évkönyv, 1914. 460. 168