Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Gaál Attila: Az 1686 őszi felszabadító hadjárat grafikai lapjainak Tolna megyei vonatkozásai

15 A korábban erre járt európai utazókhoz hasonlóan Ottendorfnakis a hanyatlás tűnt szemébe elsőként. A várost nagy és kiterjedt helynek nevezi ugyan, de mindjárt azt is hozzáfűzi: „valaha szépnek kellett lennie, minthogy sokan városnak is mondják és magasztalják " - ez pedig elég kétes dicséret a látott állapotokat illetően. Szokásától eltérően nem sok figyelmet szentel leírásában magára a várra. Mindössze annyit mond el róla, hogy a „város elején nyugatfeléfekszik, valamivel emelkedettebb helyen és részben kőből, részbenfából és sárból való falakkal és egy száraz árokkal a szokásos módon van megerősítve. " (62) Dicséri viszont - és rajzán is (e) szép és nagy épületnek tünteti fel - a palánktól északra található vendégfogadót (24. kép), mely jó vizű kútjával, biztonságot nyújtó falaival úgy látszik a máshol tapasztaltnál nagyobb kényelmet nyújtott a palánkvár alá érkező fáradt utasok számára (63). L. N. Hallard rajzán (23. kép) a palánktól jobbra találjuk az öt épületből álló karavánszeráj romjait. A vár palánkjánál gyengébbnek látszó, de árokkal és egy kis kerek bástyával is megerősített védőfalát feltehetően a század második felében építhették a portyázok elleni fokozottabb biztonság érdekében. E két jól összevethető rajz alapján romjait a Faddra vezető út jobb oldalán a jelenlegi település északi szélénél kereshetjük. Az Ottendorf által igen szegényesnek ábrázolt palánkvárat az egyébként bőbeszédű és gyakran túlzó Cselebi sem tarthatta jelentős erősségnek. Szokásától eltérően nem részletezte a vár történetét és ugyancsak elhagyta a katonaság létszámára, összetételére stb. vonatkozó adatokat is. Az egész várról néhány sornyi a mondanivalója: „Tolna palán/ga. A Duna partján álló rendezett palánka. Benne Szulejmán khán dzsámija és húsz deszkatetejű ház van; közepén egy négyszögletű, kőépítésű magas toronyban néhány sahi ágyú; hadiszertára teljes és tökéletes, parancsnok agája és várnépe készen állnak " (64) Főként a leírás befejező - a hadiszertárra és helyőrségre vonatkozó - része kelti azt a benyomást, hogy a benne megfogalmazott dicséret, a hasonló leírásoknál is megszokott, rutinszerűen alkalmazott közhely csupán. Apaiánkon kívüli „külváros"-t - ez a tulajdonképpeni niezőváros - még ebben a hanyatló időszakban is díszesnek és virágzónak nevezi. Összesen nyolcvan házát említi, „melyek mind a Duna partján fekvő keresztény házak Egy romladozó fürdője az úttól távol, félreeső helyen van, ezért nem igen használják " (65) Avarról, készített két rajzot összehasonlítva feltételezhetjük, hogy a század vége felé a tolnai palánkot is átépítették. Az 1663-as rajzon sarokbástyaként ábrázolt keleti bástyák (24. kép) később a Duna meredek partjáig meghosszabbított új falrészek közepére kerültek, és nyoma sincs már a folyóval párhuzamosan futó keleti, hosszanti falnak. (23. kép.) Mint láttuk a karavánszerájt kerítő fal ugyanígy a Duna ma is Magas Part-nak nevezett - szakadékos löszpartjáig húzódott, mely - nyilván szükségmegoldásként - pótolta az Ottendorfnál még jól látható palánkfalat. Az így bekerítetté vált területen látható házromok a várkatonaság elég jellegtelen, „deszkatetejű" lakóhelyeinek maradványai. 62 OttendorJ Henrik: i. m. 46-47. 63 Véleménye a török vendégfogadókról egyébként nem túl kedvező. Munkájában külön fejezetet szentel azoknak a sanyarú körülményeknek, melyekre a fáradt utas e négy láb magas és hat láb széles falakkal védett, s esetenként néhány apró bolttal vagy borbélyüzlettel is ellátott karavánszerájokban számíthatott. - Ottendorf Henrik: i. m. 82. 64 Fvlin Cwlchi: i. m. 207. 65 Bár a fürdőépület használaton kívülre kerülése a muzulmánok számbeli csökkenésére utal, hanem valószínű, hogy a város minden lakóházában keresztények laktak volna. Mint láttuk Nitzschitz Kristóf 1634-ben éppen a muzulmánok száma növekedésére figyelt föl. Egyébként is nehezen hihető, hogy a városban 1557-ben összeírt 200 muzulmán házból egy évszázad multán már egy sem lett volna „igazhitű" lakos kezén. 137