Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 10-11. (Szekszárd, 1982)
G. Vámos Mária: Einige Bieträge zur Frauentracht der Landschaft Sárköz
3. A tanítás rendje és módja is helytelen: mindenkinek ugyanazt és egyformán tanítanak, holott differenciálni kellene. Ennek megfelelően kétféle iskolatípusra lenne szükség: nemzeti iskolára, és nagyobb helyeken a centrális iskolára. A szabályzat első része a tanító azon kötelességeit sorolja fel, melyek mindkét i skolatípusban szükségesek. Már itt megjelennek olyan modern pedagógiai elvek, melyek ma is időszerűek: az érdeklődés felkeltése olyan témával, mely leköti a gyerekek figyelmét, és utána észrevétlenül térni át a kevésbé érdekes anyagra. Vagy a különböző tananyagok váltakozva történő tanítása, a mai órarendnek megfelelő rendszer szerint. A tanító ne csak mechanikusan magoltassa az anyagot, hanem kérdések segítségével próbálja a gyerekeket gondolkodásra serkenteni. Különösen érdekes az az utasítás, mely szerint a tananyagot a tanítványok értelméhez alkalmazkodva világosan magyarázza a tanító 25 . A testi fenyítést csak a legvégső esetben engedi meg, helyette a szóbeli intést, dorgálást, „az elsőbb helyről alsóbb helyre való tétel"-t ajánlja 26 . A verést csak akkor alkalmazhatják, ha „az erköltstelenség más módokkal már javíthatatlan", viszont azt is kikötik, hogy ez a kurátor és az egész iskola előtt történhet, elrettentés gyanánt. A második rész aprólékosan felsorolja az egyes osztályok tananyagát, és azok helyes tanítási módját. Megpróbálnak a gyakorlatban később hasznosítható ismereteket is nyújtani a tanulóknak (pl. tanítják a levélírást, instanciák szerkesztését stb.). A centrális iskola latin nyelvre koncentráltságát bizonyítja, hogy a rendelkezés „centrális deák oskolának" nevezi, és egy egész szakasza szól „a Deák nyelvről és annak meg-tanulásához-való tzélról és rendről . . ."Ez természetes, hisz az iskolarendszer minden intézményének a hivatalnoki pályára, a hivatallal való kapcsolatra kellett felkészíteni e a fiatalokat. A magyar közélet hivatalos nyelve (bár egyre csökkenő mértékben) a XIX. század első négy évtizedében - 1844-ig - a latin volt. Az iskolákból kikerülő ifjaknak jól kellett tehát tudniuk latinul ahhoz, hogy a hivatalnoki pályán érvényesülni tudjanak. Ugyanez a papi utánpótlás nevelésének szempontjából érdeke volt az egyháznak is. Főleg középszinten igen sok latin nyelvi stúdium volt, és a többi anyag magyarázatában is komoly szerepet kapott a latin, hisz a tankönyvek jelentős része az 1820-as évekig a protestáns iskolákban is latin nyelvű volt. A magasabb osztályokban kizárólag latinul kellett oktatni, hogy ezáltal is biztosítsák e nyelv alaposabb elsajátítását. A centrális iskolák első két évfolyamának anyaga nagyjából megegyezett a nemzeti iskolákéval, annyi különbséggel, hogy itt magyar nyelvtant és latin olvasást is tanítottak. Külön foglalkoznak a leányok oktatásával. Ez úttörő jellegű kezdeményezés, mert eddig még az országos jogszabály, a Ratio sem választotta külön tanításukat. (Ezt csak a második tette meg.) Itt is a meglévő viszonyok elemzéséből indulnak ki: megoldatlan a leányok oktatása, ennek egyik fő oka, hogy sok szülő azt tartja: „a Leány gyermekeknek többet tanítani s tanulni nem kell, minta mennyi egy Gazdaasszonynak szükséges" 27 . Rendelkeznek oktatásuk rendszeressé tételéről, mely elképzelésük szerint hasonló lenne a nemzeti iskolákéhoz, mind tananyagban, mind az oktatás idejét tekintve. A Pesten nyomtatásban is megjelent rendelkezést a superintendens minden eklézsiának és iskolának megvételre ajánlotta „hogy az Elöljárók tudhassák miket kell a Rectoroknak tanítani" 28 , és ellenőrizhesséka tanítót: megfelele kötelességének, megérdemli-e a következő évre való marasztalását. Az egyházkerületi rendelkezésekből úgy tűnik: nem sikerült hamarosan a gyakorlatba átültetni e határozatot. Ez érthető, hiszen a tanítóknak el kellett sajátítani az új oktatási metódust, ez pedig nem ment máról holnapra. Főleg a rektorok személye okozott problémát, ezért adták ki 1803-ban „Az Oskola-Mesterekről" szóló határozatot, mely összefoglalta a kánonok és zsinatok, határozatok tanítókra vonatkozó kitételeit, ezeket csokorba gyűjtve körlevélben hozták a lelkészek és a hívők tudomására 29 . 1806-ban az iskolai oktatás másik hiányossága - a gyerekek „oskolába nem járása" miatt, valamint a tanítás módjának megjavítása érdekében adtak ki végzést. Ennek második pontja kimondta, hogy: „A Mesterek a Szüléket ne vakítsák azzal hogy Gyermekeikkel tsak tanultassanak, hanem értelemmel, és mindent meg-magyarázva taníttsanak, mert a tanultatás, de nem tanítás tsak: a korhelység palástja, a mellyel a szegény szüléknek szemeiket akarják bé kötni . . ." 30 Voltak olyan iskolamesterek is, - olvassuk a végzésben - kik mind tanítványaik, mind azok szüleinek szívét megnyerték, s ezért soha nincs üres iskolájuk, télen nyáron egyformán járnak 25Tanítás módja . . . (1801) i. m. 18-19. 26 Tanítás módja . . . (1801) i. m. 20-21. 27Tanítás módja . . . (1801) i. m. 82-83. 28 Sárpilis prot. 29 Sárpilis prot. 30 Sárpilis prot. 336
