Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)
Szemle - Rosner Gyula: Gondolatok a „Magyar őstörténeti tanulmányok” című kötetről
pát-medencében olyan onogur-bolgár csoportok már a VII. század végétől, akik „a valaha a magyarság kialakulásában is szerepet játszó onogur törökök leszármazottai voltak". Miután azonban ezek a csoportok nem finnugor nyelven beszéltek, így komoly tényezőként nem számol velük. László Gyula megjegyzései a kettős honfoglalás forrásainak értelmezéséhez azonban megerősítik kétkedéseimet, melyek az avarokra vonatkozó történeti feljegyzésekkel kapcsolatban bennem kialakultak. Amennyiben Hitvalló Theophanés értesítését újra lehetett és kellett értelmezni — Szádeczky-Kardos Samunak köszönhetjük —, és ez egy újabb lehetőséget kínált a kutatásnak, vajon a Fuldai évkönyvekben olvasható avar-magyar tévesztés valóban tévesztés-e? S ha tévesztés, befolyásolja-e népünk Kárpát-medencei etnikai képének alakulását? Fodor István elveti ugyan Tomka Péter hipotézisét, mely szerint a török jövevényszavak Kárpát-medencei beépülését is elképzelhetőnek tartja a magyar nyelvbe, és nagyszerű bizonyító apparátussal — az orosz és szovjet kutatás eredményei teljes ismeretének birtokában — a bolgár-török népek és magyarok sztyeppéi együttélését igazolja. Ügy tűnik, hogy mindezek ismeretében újabb kétségek merülnek fel, hiszen az avar régészeti anyag néhol elgondolkoztató egyezéseket mutat mindhárom nagy bolgár-török csoport hagyatékával. Ilyenek: a volgai-bolgár Bolsije Tarhaniból ismert néhány bögre típusa, a zabiák minden formája, a kengyelek minden típusa, a fegyverek (szablyák, lándzsacsúcsok) és talán a legfontosabb: a csontbuzogány azonos formái, valamint az avaroknál is megtalált nyúzott lovas temetkezés. Mindezek a hitvilág és életmód hasonlóságára utalnak. Az Azovi tenger melléki, a Don és Donyec vidéki leletek közül szembe tűnik az amphora, melynek közvetlen párhuzama a kunbábonyi fejedelmi sírból ismert. Ugyancsak a szaltovói anyagban szerepel a kettősfülű edény, melynek párja a Szekszárd—Bogyiszlói úti avar temetőben is előfordult. A szablyák, fokosok, nyílcsúcsok, lándzsacsúcsok — tehát a fegyverek — azonos másai az avar emlékanyagban is megvannak. Szembetűnő a szalu megjelenése, vagy a Somogy megyei avar sírból ismert eke teljes hasonlósága. Folytathatnánk a felsorolást, bár kétségtelenül időrendi nehézségekkel is számolnunk kell. Hiszen az itt felsorakoztatott anyagot VIII— IX. századinak határozták meg az ásatok. Ügy tűnik azonban, hogy az időrendi nehézségek megoldását csakis a magunk avar időrendjében kereshetjük meg. Talán túlságosan is leegyszerűsített a préselt — sa hozzá közel álló technikájú lemezes — kora-avar és közép-avar, valamint az öntött, griffes-indás későavar anyag szétválasztása. E hármas tagozódás kialakításában nagynevű kutatók működtek közre. Mégis egyre nehezebb magyarázatot találnunk a felvetődő problémákra. László Gyula itt felhozott fejtegetése Kuvrat ötödik fiának, Kubernek történetéről igen elgondolkodtató: „Felteszem ugyanis ...., hogy a griffes-indásokkal együtt is jöttek be préselt övűek, akik a Kaukázusból jött népek lehettek (egyik fejedelmük sírját Igarról ismerjük!), és a griffesekkel közös temetőik nem a koraiak és későiek egy temetőbe való temetkezését mutatják, hanem az együtt jöttekét, akik azonban különállásukat megtartották, és a nagyobb tömegű népességben később feloldódtak! Jól tudom, hogy ez a felismerés — ha valósnak bizonyul — elég nagy felfordulást idéz elő régészeti időrendünkben, következtetéseinkben stb." Ennek a lehetséges feltevésnek bizonyítása igen komoly nehézségekbe ütközik. Sajnos a feltárt avar sírok nagy tömege ellenére szinte alig rendelkezünk teljesen feltárt temetőkkel. Ez a tény magában hordozza annak a veszélyét, hogy töredék temetők alapján vagyunk kénytelenek általánosítani. Vagyis néhány tucat sír ismeretében kimondjuk, hogy a kérdéses temető korai vagy késői, aftól függően, hogy „korai", vagy „késői" emlékanyagot tartalmaz néhány sír. Pedig valójában nem tudjuk, és nem állíthatjuk biztonsággal, hogy a feltárt területtől akár néhány méterre milyen „korú" sírokat találnánk, ha folytathatnánk a kutatást. Az elmúlt néhány esztendőben végzett Tolna megyei temetőfeltárások arra késztetnek, hogy egyre óvatosabban fogalmazzak. A Szekszárd—Bogyiszlói úti avar temető előkerülése szerencsés véletlenek összejátszásának eredménye volt. Nagyméretű földmunkák kapcsán a földgyaluk szinte az egész temetőt tartalmazó dombot „meghántolták", humuszrétegét eltávolították, és így a temető teljes kiterjedését pontosan meg lehetett határozni. A legszélső síroktól átlag 35—40 m távolságban is lehetőség volt a megfigyelésekre. Tehát ez a temető valóban az első sírtól az utolsóig feltárt. Bár a leletmentés első periódusában a hajszolt tempó nem engedte meg minden jelenség részletes megfigyelését, de minden sír helye pontosan bemért és dokumentált. 281
