Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)
Szemle - Szilágyi Miklós: Múzeumaink tárgyi néprajzi publikációi 1974–1976-ban
köteteinek is jellemzője volt. A paraszti társadalom értékrendjének, ezt az értékrendet cselekvési mechanizmussá, magatartásformává szervező munka központi szerepének megmutatása csak azért sikerülhetett, mert nem kívülállóként „írta le" megfigyeléseit, hanem azonosulni tudott vizsgálata tárgyával. Az azonosulás képessége — Nagy Gyula példája erre figyelmeztet — a leíró módszer alapkövetelménye. Ezért kell a leíró anyagiközlés módszerét újlra tanulnia szaktudományunknak. — Erős (és mindinkább erősödő) szaktudományunk történeti érdeklődése. Ez általában a néprajzi jelenségek értelmezése érdekében végzett eredeti forrásfeltárást jelent. Más esetben annak (inkább hallgatólagos, mint elméletileg megindokolt) tudomásul vételét, hogy a néprajzi kutatások tárgya a feudalizmuskori parasztság (illetve a „nép", hogy a kézműveseket is belefoglalhassuk). A történeti érdeklődés ilyen indoklása természetesen eléggé „fésületlen", de éppen ez fejezi ki a jelenlegi helyzetet. A „néprajz: történeti tudomány" értelmezése — elméleti megalapozottság híján — mindenkinél mást jelent, különösen a módszer tekintetében. Én magam — ötletszerű, de eléggé reprezentáns példákat említve — a Barth János kialakította módszert is, Domonkos Ottó módszerét is példamutatónak tartom. De: mintha kezdene eluralkodni a csak önmagáért való történeti forrásközlés. Az értelmezetlen (és összefüggéseiből kiragadva később is értelmezhetetlen) „adalékok" vajmi keveset tesznek hozzá a recens anyagból levonható következtetéseinkhez. Vagyis: az archivális források feltárása még nem jelenti történeti-néprajzi módszer alkalmazását! — A néprajz leíró módszerét hasznosító jelenvizsgálat szociológiai szemléletet feltételez. Ügy tűnik (Juhász Antalnak a Szeged környéki tanyákon elvégzett „leltározásai" bizonyítják) szaktudományunk ebbe az irányba is — eléggé bizonytalanul, de— tájékozódik. Az említett példa azért is tanulságos lehet, mert egyszersmind azt is bizonyítja: a néprajznak nem kell szükségszerűen feloldódnia a szociológiában. Jelenvizsgálatot úgy is végezhet a néprajzos, hogy vizsgálata tárgyát a klasszikus néprajzi kutatás szükségleteiből eredezteti. Vállalt feladatomból következően az elmondottakban nyilván feltűnően sok a kinyilatkoztatás, a megfellebbezhetetlennek tetsző ítélet. Vállalnom kell tehát a vitát is. Talán remélhetem, hogy szaktudományunk önismeretének elmélyülését fogja szolgálni ez a vita. Függelék Az előadás szövegében utaltam ugyan azokra a gyűjteményes kötetekre és tanulmányokra, melyek alapján általánosító következtetéseimet megfogalmaztam, s e szakmunkák az (ugyancsak idézett) bibliográfiák segítségével könnyűszerrel azonosíthatók. Mégsem haszon nélküli, ha a valamilyen szempontból fontosnak ítélhető dolgozatokat bibliográfia szerűen is felsorolom. Az összeállítás — természetesen — semmilyen szempontból nem teljes; éppúgy a tendenciákat jelzi, mint maga az előadás. (Nem vettem fel a bibliográfiába a néprajzos muzeológusok nem múzeumi kiadású tanulmányait, illetve a tanulmány megírása idején sem múzeumi alkalmazott kutatók múzeumi kiadásban megjelent munkáit.) Babus Jolán: Néprajzi tanulmányok a beregi Tiszahátról. Nyíregyháza, 1976. 166 p. (A Jósa András Múzeum Kiadványai, 6. sz.) Bakó Ferenc: Észak-magyarországi parasztházak tüzelőberendezésének történeti előzményei. Az Egri Múzeum Évkönyve, XI—XII. (1973—1974) 217—285. p. Bakó Ferenc: A parasztház alaprajzi fejlődése Észak-Magyarországon. Az Egri Múzeum Evkönyve, XIII (1975) 175—220. p. Balassa Iván: Faktorok (közvetítők) Tokaj-Hegyalj a XVIII. század végi és XIX. század eleji borkereskedésében. Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973—1974. Bp. 1975. 145—159. p. Balassa Iván: A filoxera Tokaj-Hegyalján. Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XIII— XIV. Miskolc, 1975. 305—334. p. 18* 275
