Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - W. Sáfrány Zsuzsa: A gyermekhordó kendők Baranyában

A viselet színesedésének kezdete az 1920-as évekre tehető, ugyanebben az időszakban színesedik el a hímzés is. Különböző flitterekkel, rózsás szalagokkal, azaz obligációval díszítik ruháikat, főleg a pruszlikokat és a löbiket. Az alsószoknyák száma növekszik, ünnepi alkalmakkor a fiatal nők — lányok, asszonyok — 8—10-et is fölvesznek. Fekete bársonykötényeiket maguk hímezik a korábbi fehér hímzéshez képest óriásira növekedett motívumokkal. Ez a folyamat, azaz az elszínesedés az 1930as években a legintenzívebb. Egy-egy öltözeten belül a fiatalok a legkülönbözőbb színeket használják, a viselet az erős cifrálkodás miatt elveszti színharmóniáját. Meg kell azonban jegyezni, hogy a legtöbb ruhadarab formájában és készítési módjában, a köznaplós viseletek anyagukban nem változnak. Ebből az időszakból csupán egyetlen új ruhadarab említhető: a lobit helyettesítő bársonykabát, ez azonban nagyon rövid életű, nem is általános, csak a legmódosabb családoknál volt használatos. A kivetkőzés nem régi keletű. 1946-ban indult meg, de tömegesen csak 1952 körül kezdődött. Ma már csak a 60 év fölötti generáció jár viseletben. Kb. 10 év óta egy új jelenségre figyelhettem fel falumban. Mint az ország más területein — Sióagárdon is — megalakult a tánccsoport. Előszedik rég levetett ruháikat és a falun belül is vásárolják azokat, sokszor egy szoknyáért 3—4 ezer forintot is fizetnek. A ruhákat azután agyondíszítve, flitterezve veszik föl a különböző szereplésekre. Ezek a ruhák azonban nem táncruhák — mint ahogyan erre Andrásfalvy Bertalan előadásában utalt — hanem csak a legnagyobb ünnepeken és a viselet legutolsó fejlődési szakaszában hordták őket. Jó lenne tehát, ha az ilyen táncműsorokból nemcsak a falu tánc- és népdalkincsét ismerhetnénk meg, hanem a megfelelően összeállított táncravaló öltözetek alapján betekintést nyerhetnénk a falu viseleti múltjába is. W. Sáfrány Zsuzsa A GYERMEKHORDÖ KENDŐK BARANYÁBAN A kisgyermeket az ide-oda jáortkáló, mezőre igyekvő anyja ötletes módon hosszú, keskeny vászonlepedővel csavarta magához. Ez a cipekedési mód a természeti népek körében is gyakori, de végigkísérhetjük szerepét az emberiség történetével párhuzamosan. Az egyiptomiak hátukon, ölükben, derekukra kötött ruhában, a niniveiek, damaszkusziak nyakukon, az eszkimók hátukon vagy lábuk szárához varrt bőrzsák félében, a kínaiak, japánok hátukon, s Európában a lappföldiek hátukon, az alpesiek fejükön hordták a gyermeket. A gyermekhordó kendő viseléséhez hasonló módról tett említést Gönczi Ferenc „A somogyi gyermek" című munkájában, amelyben így írt: „A karon hordás rendszerint a ball karon történik, ha az elfárad, a jobb karra teszik át rövidebb időre a gyermeket. A kisebb, gyengébb leányok nagy keszkenőt kötnek magukra, s annak segélyével, egyik kezükkel a gyermek alsórészét leszorítva, könnyebbítik a hordozást." Amikor figyelmet fordítunk e tárgyra, tekinthetjük a teherhordás egyik eszközének, de a viselet tartozékának is a gyermekhordó kendőt. Nézzük meg közelebbről! Fél Edit írja a turai viseletről szóló munkájában „A csecsemő és a gyermek ruhái" című fejezetben: „Avatásig az anyja mellett a főkötő lepedő alatt volt a gyermek, azontúl a bölcsőben fekve. Dologba tacskóba vitték: a csecsemőt az anyja bal karjával magához nyalábolta s a tacskát a gyereken az asszony bal karja alatt és jobb válla fölött hátravetve hátul jól megkötötték. A tacska egy kb. másfél méter hosszú, fél méter széles vászontörülköző." (A szó szlovák eredetű.) Többféle elnevezés ismeretes, amely vidékenként változik. Az ilyen hosszú, keskeny szőttesnek pl. Komlóskán, Vágáshután és Sárospatakon hajtka, Regécen tácsipóka, Baskón tácsi, Kovácsvágáson lepüdző a neve. Szinnyei Magyar Tájszótárában (1897—1901) ez áll: ídcsi: (Torna m. Abaúj) pólya, kendő vagy lepedő, amellyel a falusi nők a kisdedet magukhoz kötik, amikor a háztól messzire, pl. a mezőre mennek. Czuczor-Fogarasi A magyar nyelv szótárában meglehetősen erőltetett módon hozza kapcsolatba a tacska elnevezést a kirándulásra vonatkozó ta, tacs, tács szavakkal: („menjünk tács, tatába menni"). 258