Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)
Tanácskozás a népviseletről - Lantosné Imre Mária: Adatok a mecseknádasdi női hajviselet és fejrevalók használatához
Lantosné Imre Mária ADATOK A MECSEKNÁDASDI NÖI HAJVISELET ÉS FEJREVALÓK HASZNÁLATÁHOZ A mecseknádasdi németek a XVII— XVIII. században Eisenach, Rajna-Frankfurt vidékéről telepedtek be (kb. 300—400 fő). Vályi, Magyarország leírásában, 1800-ra már 2000 német lakót tart számon. Betelepülésük óta etnikailag zárt egységet alkottak, viszonylag hosszú ideig, a II. világháborúig. Ennek felbomlása az 1940-es évektől folyamatos, 1952 — a műút építése, az iparos környék elszívó hatása nyomán — még inkább érezhető. Magyar, majd felvidéki szlovák családok betelepülése és az egymás közti házasodás sietteti a kivetkőzést a hagyományos viseletből. Rövid áttekintésemben ismertetnék néhány adatot a mecseknádasdi nők hajviseletére és fejrevaló használatára vonatkozóan. Adataim összegezése közben magam is igazoltnak éreztem a néprajzi kutatás új szempontú felismerését: az interetnikus vizsgálódás fontosságát. Györffy István, Palotay Gertrúd már felhívja a figyelmet módszeres eligazítással, Fél Edit „Harta néprajzáéban pedig megvalósítja. Olyan települések, mint Mecseknádasd, a baranyai németség puritánabb, különösebben nem feltűnően jellegzetes viselethordozói, öltözetükben számos olyan megoldást éreznek magukénak, amit a szomszédos magyar települések lakóitól vettek át. További kutatások feladata eldönteni, hogy ősi viseletelemeik mellett melyek azok a tényezők, amik az átvételt igazolják. Gyűjtött adataim az 1880—1930/40 közötti időszakra vonatkoznak. „A hajviseletről általánosságban az állapítható meg, hogy a nők kora szerint változik, és hogy mind a leányok, mind az asszonyok fésülködése legtöbb esetben más hétköznap, és más ünnepen" — írja 17. Kerékgyártó Adrien „A magyar női hajés fejviselet" című monografikus feldolgozásában. A hosszú haj kb. a II. világháborúig volt általános mind a lányoknál, mind az asszonyoknál. Frei Anna 1888-ban született asszony, a mai napig büszkén emlegeti, hogy hosszú hajára lánykorában rá tudott ülni... Rövidre vágott haj csak a II. világháború után vált általánossá. A hajfésülésben viszont kb. az I. világháború óta történt alapvető változás. „A hosszú, szépen gondozott haj a lány ékessége, ezzel tűnik ki társai közül." — mondják. A lányok a századfordulón általában havonta, később kéthetente mostak hajat. S utána disznózsírral, vagy olajjal kenték be. A lányokat iskolás korukig anyja szokta fésülni; később is ünnepnapokon, ha parádés copfot csigáztak. Volt olyan, aki fésülŐasszonyt keresett fel. Nádasdon kettő volt, a falu alsó és felső végén. A kisleányok hajviselete 10—12 éves korig simán hátra fésült, egyágú copfban, végére font piros vagy fehér szalaggal. A hajat csak akkor bontották le, ha a leány 8—10 éves korában, áldozás vagy bérmálkozás idején halt meg. Ilyenkor viasz virág koszorút tettek a fejére. 10—12 éves korban a hajat fonatokba fésülték, úgy, hogy fejközépnél vízszintesen kettéválasztották. A felső részen 4—6 ágú, az alsó mezőben 2—3 ágú fonatot készítettek félig, majd a kettőt összefonták 6, illetve 9 ágú vastag fonattá. A felső fonat a fej tetejéről, az alsó fonat a tarkóról indult ki. összefont állapotban zsírozva szépen elállt, másnaponta elég volt fésülni. Ez a fésülésmód kb. 1910-ig volt látható. Az eladósorba került lányok kedvelt hajviselete a rozmaring copf — rosmerin copf, aminek feltűnése az akkori ráckozári, óbányai és árpádi németeknél is tapasztalható. Kérdés, mennyiben azonos az eredete ennek a viseletnek. Nevében a magyar rozmaringfonásra — a kapuvári—gartai fonásra — emlékeztet. A rozmaring247
