Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - G. Vámos Mária: Szakály női viseletének alakulása az 1880-as évektől a II. világháborúig

Még egy lényeges — talán a leglényegesebb — változás történt 1930 körül: a selyem és bársonyruhák elől elmaradt a kötény. Egy ideig imitálták úgy, hogy a szoknya két oldalán egy-két hajtást készítettek ott, ahol a kötény széle szokott lenni. Vagy ugyanezen cél érdekében hajtás helyett a szoknyára hosszanti irányban csipkét varrtak. Később ez is elmaradt. Az ünnepen-délutános ruhák elé továbbra is fehér kötényt tettek. De ez a kötény — összehasonlítva a korábbival — óriásira nőtt. A gépi hímzés terjedésével magyarázható a kötény szélesedése és gömbölyítettsége. így nagyobb felületet lehetett hímezni. Versenyszámba ment, hogy kinek mennyire hímzett a köténye. A divat irányítói megpróbálkoztak a fehér kötények melles, kantáros változatának meghonosításával is, ennek még a mell és kantár részét is kihímezték. Ez a forma azonban nem vált általánossá, inkább lakodalmak alkalmával vették őket használatba a főző- és felszolgáló asszonyok. A női viselet alakulásának ebbe az utolsó periódusában az ünneplőbe öltözött leányok, asszonyok alakja — összehasonlítva az 1880-as évekkel — jelentősen megváltozott, hiszen akkor a derékban karcsú rékli alatt a szoknyák lefelé fokozatosan mintegy harang alakúan kiálltak. Erre az utolsó szakaszra viszont a farpárna vagy pufándli megnőtt. Ez által a sok — most már egész hosszában keményített de nem redőit, hanem csak ráncolt — alsószoknya, valamint a szoknyán kívül hordott külön aljas röpike felöltése után egy csípőben hirtelen kiszélesedő forma jött létre. Ebben a viseletben a derék szinte elveszik, a csípő aránytalanul magasra kerül. A pufándlivál létrehozott csípőszélességet tartják meg a szoknyák teljes hosszukban. Míg korábban a nők télen is rékliben, vagy csak ingben jártak templomba, az 1930-as években már berliner, vagy gyapjúból maguk kötötte, horgolta kendőt terítenek a vállukra. A tehetősebbek bársonyból varratnak csípőn alul érő kabátot. A továbbiakban röviden szeretném összefoglalni a fej viselet alakulását. A haj fésülés módozataival most csak annyiban foglalkozom, amennyiben összefügg a fejviselet alakulásának fázisaival. Tehát a kis- és nagylányok hajviseletét most nem érintem. Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a fej- és ruhaviselet fejlődésének periódusai szinte teljesen egybeesnek. 1880—1920 között az asszonyok fejviselete a következő: simán hátrafésült hajukhoz a tarkó fölött lazán egy rózsafából hajlított és gyolccsal szépen betekert karikát fűztek. E köré tekerték egy ágba fonva vagy fonás nélkül a hajukat. Az így kialakított kontyra egy kis, fehér gyolcsból varrott, teljesen dísztelen fejkötőt tettek. Majd gyári csipkéből készített hajkötővel a fejtetőn lekötötték a hajukat. Erre került ünnepen a nagyméretű — mindig fekete, sarkain piros rózsás — selyemkeszkenő, köznapon pedig a színes kasmirkendő. A kendőt háromszögbe félbehajtották, és a konty alá hátrakötötték úgy, hogy a kötés a hátsó sarkot lefogta. Majd a szabadon maradó két hosszú szárnyának egy részét gombostűkkel a halántékhoz feltűzték. A megmaradó hosszú sarkokat a hátukra lógatták. A kendő felkötésekor ügyeltek arra, hogy a haj kötő fehér csipkéje a kendő alól szépen kiálljon. Ezt a fejdíszt nevezték ők kerekkontynak. Templomba menet e fölé — fiatalok, öregek egyaránt — még egy úgynevezett fó'Zső kendőt is tettek, melyet az áll alatt kötöttek meg úgy, hogy az alsókendő lógó sarkai hátul kiálltak. Köz- és ünnepnapokon egyaránt ez volt a fej viselet. Azzal az eltéréssel, hogy a fiatalasszonyok csak a templomba kötöttek felsőkendőt. Amint onnan kijöttek ezt levették, és csak — ahogy ők mondják — menyecskésen voltak. 244