Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Horváth Terézia: Népi ékszerek

sárgaréz vagy ezüst félgömb, átlag 15 cm átmérőjű. Elborítják domborított és rá­tett fémcifrák és színes üvegkövek. A gótikus palástcsatok leszármazottja. Nagy­szeben és Brassó környékén a 17. század óta viselték városi nők. Parasztok a 19. század végéig megtartották, ünnepen mellük közepén a pruszlikjukon díszelgett. Férfi ingre, nyakravalóra ritkán tesznek a magyar parasztok tűt. A Sárköz vidékén azonban előfordult a 20. század elején. Az ötvösök az akorbeli női ékszer­rekhez hasonló stílusban készítették el, például ráforrasztott pénzérmékkel dí­szítve. A különféle fémből készült, esetleg finomabb ötvösmunkával is díszített csatok már valóságos kis szerkezetek, melyek többnyire két összeilleszkedő félből állnak. A nem illeszkedő végükön varrással vagy más eljárással rögzítik őket a ruhadarabra, amelynek zárására szolgálnak. Előzményük a ruha részei­nek madzaggal való összekötése volt, az utánuk következő fejlődési fok pedig a gombolás. A férfiak posztóruháján a 16. és 17. században még általános volt a fémkapcsokkal csukás. Helyenként, például a Felföldön később is megtaláljuk. Különös gondot fordítottak a vállravetve viselt mente felső összefogó csatjának kiképzésére, amelyet különösen szépművű láncokkal alakítottak ki mentekötő pánttá, főként kisnemesi öltözetekben, például a Dunántúl északi részein. A gombok már fejlettebb és bonyolultabb ruharögzítők. Sok esetben csak a 20. században váltják fel a korábbi csatos záródásokat a magyar paraszt­viseletekben. Női ruhadarabokon alig fordulnak elő fémgombok, kivált ötvös­művűek nem. Ezek elsősorban a kékposztó férfi öltözetdarabok járulékai, és a méltóság, a vagyon, tehetősség megjelölésére szolgálnak. Országszerte viselték mellényen és ujjason a pitykét ólomból, ezüstből és pakf ónból, azaz új ezüstből. Változatos alakú: félgömbszerű vagy gömbölyded, sokszor gerezdesen barázdált dinnye alak. Lehet áttört vagy felrakott filigrán művű is. Üreges pitykékbe szok­tak fémhulladékot tenni, ami tánc közben csörög. Ilyenféle csörgő ruhadíszt is­merünk már az asszír és babiloni kultúrákból és a honfoglaló magyaroktól is. A gombokat az ókortól kezdve sok évszázadon át csak díszül varrták a ruhákra. A 14. század óta alkalmaztak hozzá gomblyukat vagy gombházat, azaz fület; így vált alkalmassá a gomb a ruha zárására. A nehéz fémgombokat nem szokták közvetlenül felvarrni a posztóra. Az alföldi mellényeken általában két sor gomblyukat csinálnak és az előzőleg már egy piros posztócsíkra felvarrt gombsort belegombolják előbb a mellény egyik oldalán, majd a másik oldalán levő gomblyuksorba. A csallóközi menték­re viszont rávarrták a fémgombokat, de belül erős zsinórra fűzve erősítették meg. Ha a református jógazdákból álló legénycéh tagjai közül valaki hibát kö­vetett el, azzal közösítették ki, hogy nyilvánosság előtt levágták ezüstgombjait, mert viselésükre többé már nem volt méltó. Ez jó példa arra, hogy az ékességek jelölik a társadalmi rangot. Ezzel áttekintésem végére értem, melyben igyekeztem ízelítőt adni a magyar népi ékszerek gazdag anyag- és formabeli változataiból és funkcióiból. 226

Next

/
Oldalképek
Tartalom