Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Horváth Terézia: Népi ékszerek

gyöket fűztek fel és azt kötötték bele átfúrt fülcimpájukba, elsősorban gyógyító hatása kedvéért. Színes köves bazári és ötvösművű fém fülbevalót a magyar parasztság a 19—20. században városi hatásra ékszerként kezdett viselni hazánk legtöbb vidékén. A női parasztfülbevalók díszét legtöbbször préseléssel domborítják. A férfi fülbevalók többnyire modernebb, csavaros zárszerkezetűek és gyakran aranyból készültek. Fejük véséssel díszített kerek lap szokott lenni. A csuklót vagy az alsókart körülövező ékszer a laza, rögzítetlen karkötő és a merev abroncs alakú karperec. A bronzkor óta férfiak és nők is viselték ezeket. Az ókorban, mikor vitéz harcosok kitüntetése is volt, párosan hordták, mindkét karon egyet. A barokk kor óta már csak nők viselték, és a 18. századtól kezdve már ők is csak egyik karjukon. A magyar népviseletekben nem jelentős. Inkább csak a mindkét nembeli csecsemők csuklójára szoktak karkötőt kötni piros szalagból vagy piros gyöngyfüzérből, szemmelverés ellen. Felnőtt parasztlányok csak szórványosan viseltek karkötőt a 20. század első felében. Például Baja környékén kis ezüst pénzérmékből fűzték össze. A kéz ujjainak tövét körülövező karika alakú ékszer, a gyűrű már jóval kedveltebb. Magyar neve ótörök eredetű. A gyűrű ritkábban laza, füzérszerű, gyakrabban merev. Legtöbbször zárt, de néha csak kör alakban, esetleg spirál alakban meghajlított pánt, melynek két vége nem ér össze. Alapformája egyenletes szélességű abroncs, a karikagyűrű. Kimódoltabb már a fejesgyűrű, melynek a kézhát oldalán elhelyezett feje vagy magából az abroncsból kiszélesített szakasz, vagy külön felerősített, többnyire fém dísz, esetleg ékkő. Ha például lószőrből fonják a gyűrűt, akkor készítés közben egyszerűen szélesebbre hagyják egyik részét, az lesz a feje. Ebbe esetleg apró színes üveggyöngyöket is belefonnak. Külön felerősített fémfejű gyűrű például a pecsétgyűrű, melyet eredetileg bevésett címerképpel, később monogrammal vagy csak egy díszítő motívummal láttak el. Az ékkövekkel ellátott gyűrűket kövesgyűrűnek szokás nevezni. Az alföldi pásztorok a 19. században is olyan rézgyűrűket csináltak, amelyekhez hasonló bevert körkörös díszü gyűrűk bronzkori és magyar honfoglaláskori sírokból kerültek elő. A népviseletekben egyébként jellegzetesek az ötvösművű gyűrűk: vagy vésett-préselt fejjel, vagy három kővel, melyek általában egymás mellett sorakoznak, és a két szélső azonos színű, a középső pedig eltérő színű. A gyűrűviselet múltjára visszapillantva azt látjuk, hogy az etruszkoknak több ujjuk minden ízén volt gyűrű. A sok gyűrű viselete a reneszánszban éledt újjá. A barokk korban a gyűrűt, főleg az eljegyzési gyűrűt a bal kéz negyedik ujján, az úgynevezett gyűrűsujjon kezdték viselni, mert antik eredetű hiedelem szerint onnan egy visszér közvetlenül a szívhez visz. A magyar parasztok a 19. század végéig valamelyik kezük középső vagy kisujján hordták a gyűrűt. Később tették csak a negyedik, hagyományos népi megjelöléssel nevetlen ujjúkra. Az ujjnak ez a megjelölése is azt mutatja, hogy korábban nem volt gyűrűviselő funkciója a kéz negyedik ujjának. Erősebben ékszerkedvelő vidékeken, így a Dél-Duna mentén a nők mindkét kezük több ujjára, néha mutatóujjukra is húznak egy-egy, vagy két-három gyűrűt. Általában a felnőtt ifjúság visel gyűrűt, főleg a nők, ünnepen. Fizikai munka végzésekor, hétköznap leveszik. Lányok szerelmi ajándékképpen több gyűrűt is kaptak a legényektől vásárok, búcsúk alkalmával. Az ötvösök szív alakú fejet is szoktak forrasztani a gyűrűkre szerelmi jelképnek. Már maga a zárt karika is a végtelenség, a végtelen szeretet jelképe, ezért lett a gyűrű az eljegyzés kelléke. 224