Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Sz. Bányai Irén: A Béri Balogh Ádám Múzeum archívfotó gyűjteményének történeti tanulságai

„hivatásos" és „amatőr" riporter között! Legfeljebb csak annyit, hogy az újságnak dolgozó riporter akkor is tudósít, ha az esemény jelentőségéről nincs meggyőződve, míg az amatőr csak az általa jelentősnek vélt eseményt veszi lencsevégre. A szándékban van tehát esetenként különbség, a történésznek azonban e műfajnál sem a szándékból kell kiindulnia, hisz a szándék a visszájára fordulhat. Már a Tanácsköztársaság idején „a leggazdagabb és legváltozatosabb témát a május 1-i ünnepélyek jelentették. A magyar történelem folyamán először nyilvánították hivatalos ünneppé, és ennek megfelelően fényes külsőségek között ünnepelték meg. Az erről készült fényképek száma több százra tehető, amelyek részben a színpompás dekorációt ábrázolják."

16 A felszabadulás után a megörökítési szándék nemes hagyomány lett: minden május 1-i felvonulásról a legkisebb településen is készült fotóriport. A szándék nyilvánvaló: az esemény fontos, ezért kell megörökíteni. Mivel azonban az egymást követő évek felvonulásai alig különböztek egymástól, s a mind rutinszerűbbé váló fényképezési gyakorlat sem ezekre az apró különbségekre figyelt, alig van egyedi értéke az egyes esztendők felvételeinek. Az alkalmi riporterek, amatőrök tevékenysége ebben a műfajban azért kivételes jelentőségű, mert így ebből a forráscsoportból vonhat le a történész a legsokoldalúbb információt. Ha ugyanis egy történelmi eseményről, egyszerű szituációról több rétegű megörökítés maradhatott meg, a ránkmaradt felvételek ugyanazon történés fényét és árnyékát egyaránt láttatni képesek. Fentebb szóltunk a műfaji határok nyitottságáról. Üjra utalnunk kell rá, elsősorban azért, mert a riport is könnyen portrévá lehet. Különösen akkor, ha a riporterek tudatosan „keresik" a kimagasló személyiségeket, mint tették a Tanácsköztársaság idején, amikor Kun Bélát, Lukács Györgyöt, vagy hozzájuk hasonló történelmi személyiségeket egy-egy népgyűlés szónokaként kiemeltek. Eddig az archív fotónak, mint múzeumi forrásanyagnak, olyan csoportjairól szóltunk, amelyek bármely múzeum archívumában a legtöbb történelmi tanulság levonására alkalmasak. Nem lenne teljes a fotóműfajok vázlatos szemléje, ha figyelmen kívül hagynánk a már fotóművészetté emelkedett, művészi értéket hordozó alkotások két csoportját, a szociófotót és a művészportrékat. Az ábrázoló művészeten belül mindkét műfajnak jelentős dokumentatív forrásértéke is van. A szociófotó lényegét Kassák Lajos már 1932-ben maradandó érvénnyel megfogalmazta: „A munkásfotós helyzeténél és világszemléleténél fogva társadalmi embernek érzi magát, s minden kezdeményezését, megoldását szülő elgondolását ez az alapérzés határozza meg. Ebből adódik képeinek szociális jelentősége is. Megjelentetésben nem absztrahál, hanem képpé realizál, a dolgokat nem egyedülvalóságukban, hanem a világgal való összefüggésükben látja, nem holt anyagot és bevégzett cselekményt, hanem az anyag karakterét, s a dinamikus életet fotografálja. Ebben a megkülönböztetésben már benne foglaltatik a szocialista munkásfotográfus megkülönböztetett ember volta is. Ez a megkülönböztetett ember formálja meg a szocialista fotó képanyagát, s ezt a karakterét akkor is tükrözi a kép, ha irodalmi témájában sem a nyomorról, sem a patetikus lázadásról nem mesél a szemlélőnek. A jó szocialista fotós szemlélete, harci jelentősége képeinek egyszerűségéből, tárgyilagosságából és szigorú komponáltságából tükröződik elő."

17 16 Szakács Margit: Fotóobjektív a forradalomban. Fotó. XVI. (1969.) 98. "Kassák Lajos: Előszó. In: A mi életünkből. 1932. Szociófotó kiállítás, Szolnok. 1966, Damjanich Múzeum Katalógusa. 13. 236