Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)
Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)
tékű távolsági halkereskedelem bontakozik ki. A legjelentősebb halászó helyek ,,piaci körzetét", illetve a nagy halfogyasztó központok (a városok) és vidékek beszerzési lehetőségeit kell tehát a későbbiekben tüzetesen felderítenünk. Ily módon az árutermelő halászatnak a jelenleg feltételezettnél valószínűleg sokkal nagyobb jelentőséget kell majd tulajdonítanunk. e) A középkori források adatai a konzervált hal paraszti fogyasztásáról nem szólnak. Csak közvetett módon lehet bizonyítani a saját szükségletre történő tartósítást: — Ha a sózott, szárított, füstölt halat úrbéri szolgáltatásként kívánták meg a jobbágyközségektől, joggal feltételezhetjük: azt csak a konzerválás technológiájának széles körű ismerete miatt kívánhatták. Vagyis: a birtokos ismerte a paraszti gyakorlatot; tudta, hogy a maguk számára tartalékolják a halat, mert folyamatosan nem lehet friss halételhez jutni. így a konzervált halból is igényelte a saját háztartása számára szükséges mennyiséget. —• A jelentősebb árutermelésre nem alkalmas, a paraszti önellátást szolgáló halfogó technika 181 is kisebb-nagyobb mértékben idény jellegűvé tette a halászatot. A parasztok halfogó lehetőségeinek és fogyasztói igényeinek, a paraszti konyha szükségleteinek asszinkronja tehát ugyanúgy megkövetelte a tartósítást, mint az allodiális, illetve kereskedelmi célú halászat esetében. Elfogadván e közvetett bizonyítékokat, arra kell majd választ keresnünk, hogy a saját szükségletre történő konzerválás a helyenként és koronként változó értékesítési konjunktúrák, s egyéb gazdasági-társadalmi tényezők együtthatása következtében hol és hogyan fejlődött üzemi méretűvé. Más vidékeken viszont miért nem alakulhatott ki a termelésnek, feldolgozásnak és értékesítésnek az a vertikuma, mely az Alsó-Tisza vidékének XVIII— XIX. századi halászatára jellemző volt, IRODALOM Acsády Ignác 1894. Régi árviszonyok. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, I. (1894) 88—95. Alapv Gyula 1933. A csallóközi halászat története. Komárom, 1933. Andrásfalvy Bertalan 1956. A sárközi társadalom és műveltség alakulása. Sárköz, II. Szekszárd, 1956. 20—24. 1965. A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században. Pécs, 1965. (Dunántúli Dolgozatok, 3. sz.) 1970. A paraszti halászati jog a Duna mentén Tolna és Baranya megyében. Ethn. LXXXI (1970) 316—326. 1973. A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkolása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Budapest, 1973. (Vízügyi Történeti Füzetek, 6.) 1975. A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. Szekszárd, 1975. (== Tanulmányok Tolna megye történetéből, VU.) Bakos Tó'.sef 1950. A pataki múlt hétköznapjai. Adalékok Sárospatak gazdaságtörténelméhez. Sárospatak, 1950. Bálint Sándor 1957. Szegedi Szótár, I—II. Budapest, 1957. 1968. A szegedi nép. Budapest, 1968. Ballal Károly 1943. A magyar vendéglátóipar története, I. Budapest, 1943. Bartal Aurél 1941. Fadd monográfiája. H. n. 1941. Belényesy Márta 1953. A halászat a XIV. században. Ethn. LXIV (1953) 148—166. Bitó János é. n. Az én kiskirályságom. Szeged. Az ú. n. kishalászat szerszámanyagáról és üzemszervezeti kérdéseiről 1. Szilágyi Miklós, 1975. 165
