Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)

tani tudták az állóvizek folyamatos halászatát. A rekeszek, építésének technikai előnyét az jelentette, hogy a tavakból egyszerűbben és eredményesebben foghatták ki a bentrekedt halakat, mint a folyóból.

97 A XIX. század eleji halászati szerződések egyértelműek: a tavak, s nem a folyó jelentették a nagyobb haszonvételi értéket. Abban az évben, amikor az áradás elmaradt vagy kisebb mértékű volt, a bérbeadó a bérleti díjat is mérsékelte vagy elengedte.

98 A halászatnak ezt a rendszerét azonban jelentősen befolyásolta, hogy az áradások korántsem voltak minden évben azonos erősségűek.

99 A néhány évig ismétlődő (olykor katasztrofális méretű) árvizeket szárazabb időszakok követték, s ezzel együtt halbő, illetve halban szegény periódusok váltogatták egymást. Ezt a tendenciát — a XIX. századra — Répássy Miklós bizonyította, összevetvén a vízmérési eredményeket és egy szentesi halásznak a halászati lehetőségek változékonyságáról készített feljegyzéseit.

100 Eredményei alapján arra következtethetünk, hogy a halszárítás alsó-tiszai „felvirágzása" nemcsak az értékesítési konjunktúrával, hanem a rendkívüli áradásokkal is összefüggött. A XIX. század első két évtizedében, különösen 1816—1820 között, rendkívül nagy árvizek voltak, így igen eredményes lehetett a halászat. Utána szárazság következett, s ez az 1830-as években tetőzött: rendre elmaradtak az évi áradások. Ekkor a halászat a minimumra csökkent. Az 1840-es években — különösen 1845-ben — újra hatalmas áradások voltak. Ez az az időszak, melyről az idézett szerzők a halszárítás „virágkoraként" emlékeznek meg. Az 1850-es évek elejének kielégítő halbősége után, az évtized második felében, s a 60-as években (néhány kedvezőbb évtől eltekintve), ismét halszűke következett. Az 1860—1870-es évek fordulójának áradásos időszaka után bekövetkező száraz periódus az az időszak, melyről Bitó János a hanyatlás kezdeteként emlékezik meg.

101 A lecsapolások befejeződése előtt még egyszer — 1875—1885 között — volt kielégítő a halbőség. Ennek vége egybeesik azzal az időponttal, melyet szerzőink a halszárítás végleges megszűntének jelölnek. Ezek az adatok azt igazolják, hogy a „virágkor" és a „hanyatlás" az áradásokra épülő alsó-tiszai halászati gazdálkodással szorosan összefügg. Az utolsó évtizedek fellendüléseinek és lehanyatlásainak okait tehát hidraológiai és meteorológiai tényekkel is értelmezhetjük, ha figyelembe vesszük, hogy a konzerválás a tavakban fogható zsákmányra korlátozódott. 5. Eddig az Alsó-Tisza és a Körösök vidékén a XVIII—

XIX. században üzemi méretűvé fejlődött halszárítást vizsgáltuk, jelezvén, hogy a konzerválási módnak voltak helyi előzményei. Utaltunk arra is, hogy Herman Ottó másutt — a Duna mentén és a Balatonon — szintén talált olyan hasítótanyákat, ahol üzemi méretű szárítás folyt. Ezeknek az adatoknak egy részét — a Balaton-környékieket — az alsó-tiszai halászoknak a XIX. század közepén, az árvízlecsapolások előrehaladtakor megkezdődött „vándorlásával" tudtuk kapcsolatba hozni. A Duna mellékén megfigyelt — egykorú ábrázolással hitelesített — halszárításról viszont nem bizonyítottuk az alsó-tiszai gyakorlattal való ilyen szoros összefüggést. Célszerű tehát, ha tovább szélesítjük vizsgálódásainkat. Az eddig ismertetettnél sokkalta szélesebb körű elterjedést a recens gyűjtési adatok is bizonyítják. Mivel azonban másutt éppúgy jellemző volt a halászatnak, iórészt az ármentesítésekkel összefüggő. XIX. század végi átalakulása, mint az 97 L. erről részletesen Szilágyi Miklós, 1977. — V. ö. : Andrásfalvy Bertalan, 1973. 98 CsML. 1. sz. (Szeged) Pallaviciniek. . . halászati szerződései, 1831—1861. 99 A pusztítóan nagy árvizeket Zsilinszky Mihály, 1897. II. 79—80. sorolta fel. (Az ármentesítések történetére 1. Ihrig Dénes [szerk.], 1973. adatait is.) ,09 Répássy Miklós, 1903. 3. skk, 101 Bitó János, é. n. 51. 150