G. Vámos Mária – Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 4-5. (Szekszárd, 1975)
G. Vámos Mária: A szekszárdi Balogh Ádám Múzeum szakcsi fehéredényei I.
nyünk legszebb darabjait a korábban módos mezővárosi polgárság leszármazottaitól gyűjtöttük. A szakcsi készítmények arról is tanúskodnak, hogy mindkét technika meghatározott motivumkinccsel rendelkezett. Egyetlen esetben sem találunk habános motívumot ólommázas edényen, és fordítva. Ebből úgy tűnik, hogy e fehéredények készítői csak ,,szükség törvényt bont" alapon foglalkoztak egyszerű fazekasáruk készítésével, főfoglalkozásuk a fehéredényesseg volt. Motívumaik alakulásában, fejlődésében sem hasonlítanak fazekasáru megfelelőikhez. A vizsgált csoport elsősorban a készítés technikájában egyezik a habán edényekkel. A tányérokat, tálakat, szenteltvíztartókat, bokályokat stb. préseléssel, illetve öntéssel állították elő, de néhány korongon készült bokállyal is találkozhatunk a szakcsi készítmények között. A habánok által oly szívesen alkalmazott ún. majolikatechnikát kedvelték inkább. Edényeiket egyszeri égetés után fehér ónmázzal vonták be. Erre került még nyers állapotban a főleg kobaltoxidos kék, az antimonoxidos sárga, a mangánoxidos lila és rézoxidos zöld díszítmény. Mivel a színezőoxidokat a nyers mázra festették, a festés technikája csak ecsetes lehetett. Egy J két oxidot, így főleg a sárgát ,,frittes"-en vitték fel a felületre, ezért az a tárgyakon plasztikusan domborodik ki. Az ún. majolikateohnika nagy mesterségbeli tudást, alapos rajzkészséget igényel. Ugyanis a nyers máz a színezőoxidokat gyorsan felszívja, ezért javításra, korrekcióra alig van lehetőség. Bár a habán kerámiakészítés — mint erre tanulmányunkban már utaltunk — a XVIII. században már az ún. porcelántechnikát is ismerte és alkalmazta, főleg azokon a helyeken, ahol a holicsi, stomfai, modori, pongyeloki, vagy az alsóausztriai fajanszmanufaktúrák vonzásába került. Ezekből arra következtethetünk, hogy a szakcsi fehéredényesseg orientációjában a mondottak egyáltalán nem, vagy alig jutottak szerephez. A XVIII. század második felének habán kerámiáit általában a színek túlburjánzása, a díszítmények túltengése jellemzi. A XVIII. században az egyes színek hangsúlyosabban, mások viszont alig láthatóan jelentkeznek. A felvidéki habán kerámián például a sárga és a zöld szín válik uralkodóvá, míg Erdélyben inkább — a kobaltlelőhelyek gazdagsága miatt — a kék díszítés uralkodik el. A szakcsi edények díszítményein — akárcsak az erdélyi kerámiákon — a kék szín dominál kevés zölddel, mangánnal és még kevesebb sárgával. Míg azonban Erdélyben a kék alapú ún. engóbos kerámia válik uralkodóvá, a szakcsi fehéredényeken a kék szín oly módon érvényesül, mint a delfti edényeken. A díszítményekből kitűnik, hogy a rajzoláskor az ecset egész felületét igénybe vették. Ezért árnyalásaik korántsem olyan sikerültek, mint az a porcelántechnikával készült edényeken megfigyelhető. A szakcsi edények motívumai nehezen áttekinthetők, hiányzik belőlük az aprólékos munka, a határozott vonalvezetés. Viszont kétségtelenül a fehéredényességnek arra a korszakára utalnak, amikor még a háromszori égetés ismeretlen volt, akárcsak a XVIII. századi edényeknél. Ezért úgy véljük, hogy a szakcsi fehéredényesseg előzményeiben a magyarországi fehéredényesseg azon periódusához kapcsolódik, amikor még a majolikatechnika virágzott, és az ún. porcelántechnika nem terjedt el. Díszítőelemeiben — mint az a tárgyak leírásából látható — a delfti hatás dominál.Ezek alapján úgy tűnik, hogy csoportunk fehéredényei a XVIII. század közepe előtti fehéredényesseg gyakorlatához kapcsolódnak. A bemutatott tárgyak jelentős része Szakosról került a múzeum tulajdonába. De ide soroltunk minden olyan darabot, melyekről a meghatározás so215
