Mészáros Gyula (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 2-3. (Szekszárd, 1971-1972)

Kiss Ákos: Mattioni Eszter művészete

tüzelnek; a lignanoi strand homokja aranyalapos mozaikok tűzeivel világít. A hímeskőkészítés férfi számára is komoly munkálkodásai közeiben „Eszter úr", amint kollegái ezért hívják, szívesen nyúl könnyed kézzel a piktúrához. Az eddigiek során is láttuk művészetének a monumentális műfajok irányába fejlődését. Ügy látszik művészi lényének ez az út természetes velejárója. A kazettafreskó gondolata, a secco falalapozásra történő festés is erről az útkeresésről tanúskodnak. A kor is hozzásegítette ahhoz, hogy a harmincas évek végén kifejezési törekvéseinek megfelelőbb technika után kutasson. Az új eljárásmód, a hímeskő elveinek kimunkálása még a szolnoki művésztelepen történt. Eleinte műkőből, színezett cementből, közösen Pólya Ivánnal kísérelt meg képeket alkotni.

13 Az ötletet fürdőszobák alakosdíszű csempéi nyomán nyerték, azonban a készítés kialakulását az említett kazettafreskós eljárás is egyengette. A Magyar Mérnök és Építész Egyletben 1938 elején került sor az új találmány bemutatására. Az eljárást Mattioni Eszter ugyan bejegyeztette, azonban sohasem ellenezte azt, hogy ezen a módon mások is alkossanak. Pólya Iván hamarosan bekövetkezett halála után fordult a természetes, színes, nemesebb kőzetfélék felé. Pólya Ivánt művészi adottságai révén egyébként sem vonzották a monumentális műfajok. Az új művészi megoldást a kor is siettette. A modern építészet kiterjedt felületei igen alkalmasnak kínálkoznak, legalább is részlegesen, kitöltő díszek számára, bár ezt nem mindegyik építész vallja. A barokk kort követően felbomlott az építészet—szobrászat—festészet—díszítőművészet négyesének addig harmonikus, természetesnek tűnő együttélése.

1

'' A klasszicizmus, a hisztorizmus'

3 egyre bonyolultabb, nem mindig szervesnek bizonyult törekvései inkább csak hangoztatott szándékok voltak napjaik vitatott eredményű gyakorlata mellett. Az ismeretekbeli felkészültség, a régebbi művészetekről való tudás rohamos gyarapodása magában véve nem bizonyult megnyugtató megoldásnak. A szecesszió komoly lépés volt a mûvességi ágak újbóli egybeötvöződése felé, de az első világháború utáni évek elakadt alkotóereje, továbbélő vékonyas hisztorizmusával, a neobarokkal, és az élet egészét birtokba venni nem képes avant-garde törekvésekkel ezt ugyancsak nem valósíthatta meg. A hazai helyzetben is gyakran vetették fel építészek, berendezőművészek az egymást szem elől vesztett műágak harmonikus egységben találkozásának nagy kérdését. Bár éppen a haladó építészek közül nem egy helytelenítette a modern felületek bárminő díszítését, Budapest főváros ezidőtájt már egyes reprezentatív építkezéseknél kötelezővé tette a külső díszítéseket. 1942-ben a Nemzeti Szalon ilyen tárgykörű kiállítását követett vita mutatta, minő mértékben érdekli ez a probléma a társadalmat.

I!l Majd 1948-ban a közösség művészetével foglalkozó kiállítás tartósította az érdeklődést. Az akkor elhangzott nézetek szerint szükséges az, hogy az építményeket és a velük együttélésre hivatott díszítőművészetet azonos művészeti igények keltsék életre, miközben az elsőség az épületé. Ez jelenti ugyanis azt a keretet, amelybe a díszítőszerepű többi műalkotás (mozaik, sgrafitto, stukkó, ornamentális-, szobrászati díszek, falfestmények) harmonikusan belesimul. 3. Részlet a Budapesti Csokoládégyár előcsarnokának hímeskövéből. 1943. 338