Mészáros Gyula (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 1. (Szekszárd, 1970)

Parádi Nándor: Az etei XVI. századi kincslelet

dél-dunántúli hódoltsági terület mezővárosaihoz hasonló módon alakult. Bortermelése kezdetben valószínűleg nem esett vissza. Az eteiek a váci káptalan szőlőbirtokát a török kincstártól bérbevették.

14 A borkereskedelem mellett valószínűleg marhakereskedéssel is foglalkoztak; az Alföldön megvásárolt marhákat a mezővárosok révhelyein szállították át a Dunántúlra. A Duna tolnai és baranyai szakaszán ugyanis az átlagosnál több kedvező átkelőhely volt, s ugyanitt haladt végig a hódoltsági terület legfontosabb hadi- és kereskedelmi útvonala, az eszek—budai út. Érthető, hogy ezek a körülmények elősegítették részvételüket a kereskedelemben. A mezővárosok lakosai kezdetben — helyzetük javítására — a török kincstári adó- és vámjövedelmek bérbevételében is résztvettek. Mindezen jövedelmi források egy részéből az eteiek is részesültek, s fennmaradásukat — nagy áldozatok árán — hosszabb időre biztosítani tudták.

15 Ehhez a viszonylag jobb helyzethez még egyéb körülmények is hozzájárultak. A török megszállás alá került dél-dunántúli mezővárosok fölött, elmenekült uraiktól a földesúri joghatóságot a szigeti kapitány és tisztjei vették át. A végvárak fenntartása sok pénzbe került, s mivel a magyar kamara a pénznek mindig híjával volt, I. Ferdinánd arra törekedett, hogy a végvárak ellátását minél nagyobb mértékben helyi jövedelmekből lássák el.

16 Ezért Sziget kapta meg a környező megyék állami adóját és a kamara által bérbevett egyházi tizedet, de ehhez a szigeti kapitányok újabb birtokokat foglaltak le. A szigeti vártól távolabb levő mezővárosoknál — így Éténél is — az egyházi tizedet hol természetben, hol pénzben szedték be, a földesúri terhekből viszont a censust egyösszegben kellett megfizetniök, de ezenkívül ajándékokkal és robottal is tartoztak. A szigeti kapitányok természetszerűleg minél nagyobb jövedelmet akartak maguknak, ezért a census összegét rendkívül magasra emelték fel. Ugyanígy a vámok összegét is elviselhetetlenül magasan állapították meg. A felemelt adókkal a mezővárosok terhei növekedtek, de ezeket a terheket a kereskedő és árutermelő mezővárosok tudták könnyebben elviselni. A terhek növekedése mellett belső életükben a mezővárosok régebben kialakult kiváltságai továbbra is érvényben maradtak. így a szigetiek a bíró és a tanács választásába, a helyi bíráskodásba, az adóterheknek a település lakói közötti elosztásába nem szóltak bele, s a kegyúri jogot is maguk gyakorolhatták. Lényegében tehát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban az eddigi önállóságot tovább élvezték.

17 Miután némi betekintést nyertünk a déldunántúli mezővárosok — köztük Ete — XVI. századi helyzetébe, a lelet tulajdonosára is könnyebben tudunk következtetni. Ehhez elsősorban az ezüst pecsétgyűrű jelentőségét kell megvizsgálnunk (3. kép 2). A három gyűrű közül az egészen nagyméretű, kétségtelenül férfi pecsétgyűrűt minden bizonnyal a lelet tulajdonosa a korabeli, reneszánsz arckép ábrázolások tanúsága szerint a hüvelyk- vagy mutatóujjon viselte. A két kisebb méretű, ékköves és függő lakatocskákkal díszített gyűrű viszont bizonyára nő számára készült. A pecsétgyűrű fejének címerpajzsában látható, szívből kinövő virág- ás levélminta, pecsétgyűrűkön és pecséteken egyaránt előfordul. Ez a díszítés a jelképes pecsétminták közé tartozik, amelyek kialakulása a XIV. századra megy vissza. A vidéki nemesség soraiból kikerült vármegyei tisztviselők, tisztségük gyakorlásánál pecsét használatára kényszerültek. Címerrel nem rendelkezvén, pecsétnyomóikra jelképeket vésettek, amelyek később pajzsba foglalva egyes családok állandó címerévé váltak.

18 A XVI. században azonban használatuk szélesebb körre, alacsonyabb társadalmi rétegekre is kiterjedt, úgyhogy a vagyonosabb mezővárosi lakosok és a gazdagabb parasztok is készíttethettek maguknak. Az árutermeléssel, de főként a kereskedéssel foglalkozó mezővárosi lakosnak munkája közben szüksége is volt pecsétgyűrűre: a kereskedelmi ügyletek lebonyolításánál (vétel, eladás, kölcsön) 230