Mészáros Gyula (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 1. (Szekszárd, 1970)

Török László: XI. századi palmettás faragványaink és a szekszárdi vállkó

Török László XI. SZÁZADI PALMETTÁS FARAGVÁNYAINK ÉS A SZEKSZÁRDI VÁLLKŐ I. PALMETTÁS FARAGVÁNYAINK STÍLUSEREDETE A XI. századi magyar művészet anyagában stilisztikailag feltűnően elkülönül az ún. palmettás kőfaragványok csoportja. Művészettörténeti kutatásunk évtizedek óta kitüntetett figyelemmel foglalkozik e faragványokkal, miután szerepük a magyar romanika kialakulásában számottevő, — ugyanakkor készülésük körülményeinek, stílusuk eredetének felrajzolása mindmáig a szinte megoldhatatlan kérdések egész sorát veti fel. Noha a fennmaradt emlékek száma kicsiny, művészettörténeti-építészettörténeti környezetük kérdései pedig csak nehezítik vizsgálatukat; minden kísérlet fontos lehet, mely e faragványokat a magyar romanika egészébe beilleszteni próbálja. Palmettás köveink szinte páratlanok a kor művészeti megnyilvánulásai között. Készülésük egy rövidebb ideig — néhány évtizedig — fennálló királyi műhelyhez látszik kötődni, mely tevékenysége során egy olyan motívumot őriz, amilyent e formában sem előbb, sem később nem látunk felmerülni. Alapelemeit tekintve a motívum kialakulása azonban végigkísérhető, s azt a szintézist példázza, amely a XI. század folyamán a közép-európai területeken a népvándorláskori művészet megszilárdulásából, az észak-itáliai s a bizánci művészet hatásából épült fel. E számtalan megjelenési formájában ismert szintézis magyarországi példája mellett a palmettás kövek néhány darabja arra is alkalmat ad, hogy a románkori művészet szimbolikái tartalmát vizsgáljuk. E darabok a művészet jelképi alap-rétegének azt az állomását mutatják, amikor a pogány eredetű szimbólumok a kereszténység gondolatkörébe már maradéktalanul beilleszkedtek, ahol a jelképek egy-egy csoportja ikonográfiái program összefüggéseit mutatja, — azaz, azt a fejlődési állomást, amikor a fogalmi-jelképi ábrázolás eléri tetőpontját, bebizonyosodik elégtelensége s követelő erővel jelentkezik a komplex szimbolikái ábrázolás igénye, melyben egyszerre érvényesülhet a történeti, allegorikus, tropologikus (morális) és anagogikus (metafizikus) értelem szempontja. Ekkor — a XI. század második felében — szorul ki a művészetből az egyszerű, ősi, fogalmi szimbólumok egész sora, vagy tolódik el a kiegészítés szerepköre felé. A palmettás kövek stílusát a magyar művészettörténet a honfoglaló magyarság fémművességének stílusával, részint pedig Bizánccal hozta szoros összefüggésbe. A honfoglaláskori magyar fémművesség motívumkincse a magyarság levédiai tartózkodása alatt, főként posztszasszanida eredetekből, krimgót-hun hatások s az ariánus kereszténység csekély befolyása mellett alakult ki s témánkkal összefüggésbe hozott vonatkozásában a végtelen, kiterülő mustrába szervezett, jellegzetesen keleti — perzsa — palmettafa és palmettalevél változatain alapul. A VIII. sz. körüli időkben e motívumkincs elemei már szinte „nemzetköziek" — posztszasszanida ornamentumok későgörög, kopt és bizánci művészeti termékekről a VI. sz.-tól ismeretesek. A nomád magyarság és környezetének fémművessége, főként a normann kereskedelem révén, a IX. sz.-ban kivetítődik Észak-Európába, befolyásolja a Jeliinge- és Ringerike96