Bene János (szerk.): A szatmári békesség - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 69. (Nyíregyháza, 2011)
A kora újkori magyar történelem egyik alapvető dokumentumának hasonmását tartja kezében az olvasó. Azt a szatmári béke néven ismert szerződést, amely nem csupán a nyolc éve tartó Rákóczi-szabadságharcot zárta le, hanem a XVII. századi Habsburg-ellenes rendi felkelések hosszú sorozatának végére is pontot tett. A mindössze néhány oldalból álló, tíz számozott és egy számozatlan pontban összegzett egyezmény politikai kompromisszum volt, amelyet a két hadviselő fél főparancsnoka, a király részéről Pálffy János gróf, kuruc részről pedig Károlyi Sándor báró kötött egymással. Pálffy 1710. szeptember 26-án került a császári hadsereg élére, annak a Siegbert Heister grófnak az utódaként, aki a kurucokkal és a polgári lakossággal szembeni kegyetlenkedéseivel vált hírhedtté, s aki maga a katonai megoldás híveként a felkelés vérbefojtásának legfőbb szorgalmazója volt. Pálffy vele szemben már korábban is minden lehetőséget megragadott a politikai rendezés érdekében, ezt a célt szolgálta többek között Ocskay László brigadéros átpártolásra bírása és Bezerédj Imre brigadéros megkörnyékezése 1708-ban, valamint az ostromlott Érsekújvár védői számára felajánlott kedvező kapitulációs lehetőség 1710 augusztusában. Ekkor már az 1701 óta tartó spanyol örökösödési háború is a végéhez közeledett, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Habsburg-birodalom súlypontja Európa nyugati részéből keletre, a Duna mellé helyeződik át. Ezzel Magyarország szerepe sokszorosan felértékelődött, így Bécs számára mind sürgetőbbé vált a magyarországi háború lezárása. Ezt az igényt csak fokozta a karlócai béke (1699) után új erőre kapó Oszmán Birodalom fenyegető magatartása. Az elhúzódó háborús-polgárháborús állapot és az utolsó években tomboló pestisjárvány szinte teljesen felőrölte Magyarország társadalmi és gazdasági erejét, ezért a békevágy természetesen a kuruc táborban is felerősödött. Rákóczi a trencséni csatavesztés (1708. augusztus 3.) óta folyamatos térvesztésre kényszerült, s az egyre fenyegetőbb katonai vereség árnyékában már csak külföldi segítségben bízhatott. Legfőbb célja volt, hogy a franciák oldalán részt vehessen az örökösödési háborút lezáró egyetemes béketárgyalásokon. A másik európai hadszíntéren, az északi háborúban beállt fordulat nyomán pedig egyre vérmesebb reményeket fűzött a vele 1707 óta formális szövetségben álló I. Péter cár által nyújtandó katonai támogatáshoz. Mindkét diplomáciai elképzelés feltétele volt a magyarországi harcok elnyújtása, ám 1710 elején Rákóczi utolsó támadó hadjárata is meghiúsult (Romhány, 1710. január 22.). Az a tény, hogy Pálffy személyében egy magyar nagybirtokos állt a császári hadsereg élére, a kuruc táborban is felkeltette az igényt a béketárgyalások korábban elejtett fonalának újbóli felvételére. A két fél szinte egyidejűleg tett lépéseket a másik felé, egyelőre csupán puhatolózás céljából. Pálffy november 14-én és 17-én levélben szólította fel a kuruc hadsereg az idő szerint legrátermettebb tagját, Károlyi Sándor tábornagyot az egyéni meghódolásra. Rákóczi pedig november 23-án a hadifoglyok kölcsönös kicserélését célzó tárgyalások ürügyén vetette fel Károlyinak a Pálffyval való találkozás gondolatát. Károlyi bemutatta Pálffy meghódolásra szólító levelét a fejedelemnek, mire felhatalmazást kapott a tárgyalások megkezdésére. A tárgyalásokra és a tárgyalások idejére szóló fegyverszünetre elsősorban a kurucoknak volt szükségük, mert a császári hadsereg 1710 őszén a Tisza mögé szorította vissza a felkelőket, a főbb erősségek közül elesett Szolnok és Eger, a körülzárt Kassával pedig megszakadt az összeköttetés. A hadműveleteket télire sem függesztették fel: Pálffy átkelt a Tiszán, és 1711. január elején már Debrecenben ütötte fel főhadiszállását. Károlyi és Pálffy személyes találkozójára először Hadházon vagy Tégláson került sor, majd hosszas előkészítő tárgyalások után, 1711. január 31 -én Vaján Rákóczi és Pálffy is személyesen tárgyalt a béke lehetőségéről. A fejedelem ekkor állt legközelebb a békés megegyezés gondolatához, s ígéretet tett egy, a császárnak szóló hódoló levél megírására.
