Juan Cabello - C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépítésre való / Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére (A Jósa András Múzeum kiadványai 68. Nyíregyháza, 2011)
Történelem - HORVÁTH RICHÁRD: Szatmár és a Szapolyaiak
SZATMÁR És A SZAPOLYAIAK 353 királyi fennhatóságot érdemes feltételeznünk. Ezt követően azonban minden jel szerint Szapolyai Imre lett Szatmárban a legfőbb politikai tényező, a király „meghosszabbított kezeként". További nyomatékot adhat ennek, az 1462 tavaszától feltételezett Szapolyai-befolyás meglétének, hogy ez a fentebb ismertetett eljárás épp a Szapolyaiak esetében korántsem lenne magában álló. Két idevágó példát is ismerünk. Az első eset, Abaúj megyéé nem teljesen ismeretlen. Itt ugyanis annak ellenére, hogy 1456-1470 között a Rozgonyi család tagjai fordulnak elő okleveleinkben ispánként, mégis az alispánok sora 1462-től kezdődően jól azonosítható Szapolyai familiárisokból, legfontosabb váraik (Tokaj, Boldogkő, Regéc) várnagyaiból áll. Kísértetiesen hasonló volt a helyzet egy másik megyében, Zemplénben is. Az ispáni méltóságot 1459-től egészen 1468-ig Perényi István viselte, s csak ezután váltotta őt fel Szapolyai Imre és Rozgonyi Rénold. Amenynyiben viszont áttekintünk alispánjaik 1460-1470 közötti sorozatán, érdekes kép tárul elénk. 1465-1466-ban ugyanis a megye alispánja már az a Lasztóci Simon, aki 1464-1468 között a Szapolyaiak tokaji várnagya, azaz első váruradalmuk és egyben rezidenciájuk vezetője volt. Lasztóci utódai között pedig egyaránt találkozhatunk Szapolyai és Rozgonyi familiárisokkal. 4 7 A Szapolyaiak Szatmár megye élén történt feltételezhető megjelenésének, illetőleg a megyei igazgatásra gyakorolt hatásuk kérdését egyetlen további elemmel gazdagíthatjuk. A megye korai Mátyás-kori alispánjainak névsorán áttekintve ugyanis még egy „gyanús" nevet olvashatunk, Salánki Jánosét 1466 júniusából, akit már a legújabb archontológia is Szapolyaihoz köt. 4 8 Noha róla egyetlen biztos életrajzi információnk sincsen, a vele vélelmezhetően rokonságban álló Salánki Imréről viszont tudjuk, hogy 1461/62-ben a Szepes megyei, s „véletlenül" ekkor már Szapolyai kézben lévő Rihnó (ma: Richnava, Szlovákia) várának volt a várnagya. 49 Természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy az Ugocsa megyein kívül Csanádban is volt egy Salánk nevű település, ám a „véletlenek" sora igencsak egy irányba mutat (vagy csak jelen sorok írója számára tűnik így). Lehet, hogy túlzott merészség annak kimondása, hogy a Salánkiak a régióban élve értelemszerűen az üstökösként emelkedő Szapolyaiakban láttak meg az emelkedés lehetőségét, azonban ezt a lehetőséget kizárnunk további cáfoló adatok előkerültéig talán mégsem lenne helyénvaló. A dolgozat zárásaképpen a bevezető sorokban említett, Szatmár és Veszprém megyéket egymással kapcsolatba hozó eseményről kell érdemlegeset mondani. A főbb szereplőket már ismerjük, Garai Jób Veszprém megyében található somlói váráról és Szapolyai Németi mezővárosáról lesz szó. S még valakiről, aki az 1460-as évek Dunántúlján meglehetősen sajátságos, egyfajta rablólovag életet élhetett: Tapsonyi Antimus Jánosról. Családja törzsbirtokai Somogy megyében feküdtek, s az 1460-as évek elejére e megyében már-már pattanásig feszült a helyzet János sorozatos kártételei miatt. Ekkor dönthetett úgy, hogy kevésbé „forró talajt" keres maga számára. S ekkor meglepő tettre szánta magát. A saját családi birtokvagyona mértékéhez képes nyomasztóan vagyonos Garai Jobbal bonyolította le addigi székhelyének, Szigetnek (ahogyan ma ismertebb: Szigetvár) cseréjét. Ellentételezésként Garai a Veszprém megyében lévő somlói uradalmát ajánlotta föl. Minderre 1461 végén kerítettek sor. 5 0 Első pillantásra e csere a korban egyáltalán nem szokatlan „ál-cserének" is tűnhetne - feltételezve, hogy Antimus így kívánt menekülni a királyi igazságszolgáltatás rá váró lesújtása elől -, ha nem tudnánk arról, hogy Garai és anyja 1463 tavaszán „saját várukból, Szigetről" ( Datum in Castro nostro Zigeth,...) keltezték egy oklevelüket, amelyben épp a szigeti lakosok szolgáltatásait szabályozták újra. János azonban a lakóhelyváltással személyiséget nem cserélt, így korábbi életvitele Veszprém megyében sem változott. 1464 májusában erőszakkal tört a várhegy tövében lévő vásárhelyi apácák birtokára. A királynál, joggal tételezhetjük föl, ez lehetett az utolsó csepp a pohárban: 1464. július 12-én a hűtlennek nyilvánított Antimus János somlói és szenyéri uradalmát elkobozva frissen lovászmesterré kinevezett hívének, Kanizsai Lászlónak adományozta azokat. 5 1 47 Horváth: A Felső Részek 939. 48 Szatmár megye 33. 49 1461: Weber Samu: Supplementum 111. analectorum terrae Scepusiensis. Lőcse, 1908. 282-283. - 1462: Bártfa 1405., 1424. sz. 50 DL 17 113. Vö.: Borsa Iván: Az Antimus család 1-111. Turul 65. (1954-1992) 3-12., 66. (1993/1-2) 1-11., 66. (1993/3) 1-19.111. 9. 51 Az elmondottakra bővebben: Horváth: Pápától a pápáig passim.
