Juan Cabello - C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépítésre való / Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére (A Jósa András Múzeum kiadványai 68. Nyíregyháza, 2011)
Műemlékvédelem - BARTOS GYÖRGY- FÜLÖP ANDRÁS: Tiszaszentmárton gótikus temploma
230 BARTOS GYÖRGY—FÜLÖP ANDRÁS A szentély déli oldalán még megfigyelhető volt a téglákból megfaragott 15. századi lábazati párkány. Ugyanitt, a keleti hajófal és a déli szentélyfal csatlakozásánál megmaradt az eredeti, 15. századi meszelés (hordozórétege megegyezett a téglák közti habarccsal), rajta pedig egy sárgásfehér második meszelésréteg volt, valószínűleg a református korszak emléke. Az északi oldalon ugyanitt megfigyeltük a sekrestye belső terének eredeti meszelését. Az új szentély építésével egy időben átépítették a hajót is. (Az építkezések során használt állvány egyik cölöplyukját figyelhettük meg a 4/a árokban, de a fa elemet már kihúzták belőle.) A munkák során egyrészt megemelték a párkánymagasságot (1. az említett vízszintes elválást), hogy a hajó magasabb legyen a szentélynél, így a korábbinál és a mainál karcsúbb, nagy belmagasságú teret kaptak. A déli oldalon új ablakrendszert alakítottak ki. Ennek legkeletibb, befalazott ablakát, mely már a felmagasított falszövettel egyidős, a belsőben végzett falkutatás során, mint említettük, feltártuk, ám a mérműveket a déli előcsarnok építésekor, azaz a befalazás idején kiszedték. Kérdéses, hogy áthelyezték-e ugyanezt a déli előcsarnokra. Ott ugyanis két, áthelyezett mérműves ablakot látunk. Amennyiben a déli hajófalon eredetileg csak két ablak volt, úgy biztosan líjra beépítették az elfalazott ablak mérműveit. Három ablak esetében elképzelhető, hogy a 19. században nyitott nagy árkádívvel két ablakot szüntettek meg, ezeket helyezték át, az általunk feltárt, befalazott ablak mérműveit pedig egyszerűen kidobták. A kérdést véglegesen a déli kapu helyének feltárása oldja meg, annak helyzete alapján ugyanis következtetni lehet a hajó ablakainak számára. Amint az a történeti adatokból kiviláglik, a templom a 16. század közepétől nagy valószínűséggel már református volt, majd egy hosszabb, 17. századi katolikus időszakot követően ismét reformátussá vált. A református időszakra keltezzük az oltár, a sekrestye elbontását és az oda vezető ajtó befalazását. Az utóbbi befalazásakor belülről az áthidalójába és a nyugati kávájába is belebontottak, melyet azután kénytelenek voltak kifalazni. Mindenesetre az elfalazás barna, homokos, mészszemcsékkel kevert habarcsa eltér a későbbi református építkezések (déli toldaléképítmény, torony) habarcsától. Levésték a diadalívpilléreket is, amire legkésőbb 1601-ben került sor. 7 0 A levésett felületen ugyanis kvádernrintás díszítés mellett - utólagos bekarcolások mutatkoztak, köztük egy ilyen évszám is. Számos bekarcolt graffiti jelentkezett a szentély többi felületén is. A feliratok készítői között talán lehettek néhányan, akik itteni ájtatoskodásuk alkalmával karcolták nevüket a falra, de a történeti körülmények vázlatos ismeretében is felmerül más lehetőség is, amit egy esetben a felirat tartalma is megerősít. Ez bizonyosan nem kegyes indíttatásból született, Mózes „válasz-kőtábláját" ábrázolja: „MOSES AZ UR ISTENE NEK" felirattal. A feliratokon szereplő nevek tulajdonosai közül csupán a legkésőbbit, az 1720-ban itt járt Zichy Ádámot tudjuk ismert történeti személlyel azonosítani, bár nem minden probléma nélkül. A Nagy Iván által közölt családfán ugyanis négy Zichy Ádám szerepel ekkortájt, s közülük az a kettő, akinek köze volt a Forgáchokhoz, vagy Szentmártonhoz, már 1720 előtt meghalt. Pedig Zichy IV. Ádámnak Forgách Zsuzsanna, Forgách Zsigmond fiának, 1. Ádám országbírónak a lánya volt a felesége. Az 1655-ös családi birtokosztály a szentmártoni uradalmat pedig éppen Forgách Ádámnak juttatta, de a birtok - ismereteink szerint - az 1690-es évektől a 18. század második feléig zálogbirtokosok kezén volt. Ettől persze hallgathatott volna itt misét 1720. július 13-án Zichy IV. Ádám, de ő sajnos már 1701-ben meghalt. 70 A tiszaszentmártoni későgótikus átépítés (templom-magasítás) 1500 körüli datálásával szemben Pintér Attila restaurátor fogalmazta meg kételyeit, az általa feltárt szentélyfalak meszelésébe, vakolatába bekarcolt nevek és évszámok miatt. A bekarcolások zöme az 1590-es évek és 1620 között keletkezett, csupán két későbbi évszám került elő (1664, 1720). A korai évszámok Forgách Zsigmond birtoklásának első évtizedeit jelzik, akinek 1603-ban történt rekatolizálása a templom katolikus szertartás szerinti használatba vételével, újra szentelésével járhatott. Pintér Attila szerint ekkor történt volna a templom magasítása is. Érvei nem eléggé meggyőzőek - mind a festett felszentelési keresztek (ha ezek valóban 1603 körüliek és nem az 1500 körüli újraszenteléskor keletkeztek), mind a bekarcolások készülhettek sokkal korábbi vakolatokra is - s a stiláris ellenérvek mellett vannak ezeket cáfoló megfigyeléseink is. A déli diadalív-pillér levésett belső felületén olvasható 1601(?)-es és 1605-ös bekarcolások kizárják, hogy a diadalív magasítására ekkor, vagy ezt követően került volna sor, hiszen a vállmagasságtól újraépített diadalív még az ép diadalív-pillérekhez igazodott. Csak fordítva történhetett: az 1500 körül megmagasított templom diadalív-pillérét aló. században a reformátusok elvésték, majd újravakolták, s ebbe a vakolatba karcolták be nevüket és a dátumot az itt járó „illusztris, írni-olvasni tudó személyek" (Pintér A.).
