Juan Cabello - C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépítésre való / Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére (A Jósa András Múzeum kiadványai 68. Nyíregyháza, 2011)

Németh Péter köszöntése - BÁCSKÁI ISTVÁN: Kincs a lápban

23 BÁCSKÁI ISTVÁN ... az aranyat és ezüstöt földbe ásták, elrejtették mindenféle javaikat..." Rogerius A középkori magyar királyság történetét átszövik a belviszályok, külső támadások kegyetlenségei. Közülük azonban a legmélyebb nyomot talán az 1241-42-es esztendőkben dúló tatárjárás hagyta a népünk emlékeze­tében. Az ország tragédiája mellett az egyes emberek viszontagságainak a tárgyi emlékei mesélnek a borzal­makról, a sötét vészterhes időkről, amikor menekülni kellett az erdők, barlangok, lápok mélyére. Menekíteni pusztán az életet, és akinek módja volt rá, az értékeit is. Minden kincslelet egy tragédiát hordoz magában, hiszen aki azt elrejtette, valószínűleg az életét vesztette, vagy elhurcolták a támadók, mert nem tért vissza a kincseiért soha többé. Ezekből a megtalált értékekből próbálnak a régészek következtetéseket levonni a haj­dani emberek életéről, szokásaikról, vagyoni helyzetükről. Egy ilyen elrejtett, majd a véletlen folytán Tyúkod-Bagolyváron előkerült kincs előéletét kívántam ebben a kis novellában papírra vetni. Természetesen csak az előkerült tárgyak, és a történelem szomorú napjaiból vett életképek állhatnak közel a valósághoz. Próbáltam az írásomban megjeleníteni egy menekülő ember lelkiállapotát, és a kincs elrejtésének a körülményeit. Megérintett a helyszín és annak az embernek a tragé­diája, aki akaratlanul is, de ránk bízta a vagyonát. Tisztelegni szeretnék ezzel a kis novellával a kincs első feltárójának, Németh Péternek az eddigi munkás­sága előtt. Jó egészséget és tevékeny éveket kívánok Neki. Kincs a lápban Pál uram aggodalommal nézte a vonulók szomorú sorát. Jöttek gyalogosan batyukkal a hátukon, poroszkál­tak soványka jószágokat hajtva maguk előtt és volt olyan, aki a gyerekeit madzagra kötve vezette, nehogy el­maradjanak egymástól. Lassan vánszorogtak a poros úton, időnként félrehúzódva, hogy elengedjenek egy­egy szekeret, amely zsúfolásig meg volt rakva ruhásládákkal. A ládák tetején jobb ruhácskájukban úrficskák és hölgyecskék gubbasztottak lassú, álmos pillantást vetve a szekereken ülőket megsüvegelő emberekre. De sokan már köszönni sem köszöntek. Máskor ezért botot kaptak volna, de a közös sors mintha eltörölte volna az úr és szolga viszonyt. Menteni az életet, ez most az első. Menekült ki hogy tudott. A szekerek mellett

Next

/
Oldalképek
Tartalom