Takács Péter (szerk.): A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 66. (Nyíregyháza, 2010)

A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából

jobbágy, vagy a megtermett rostos növény tizedével, vagy szokás szabályozta mennyiségű fonással, vagy esztendőnként egy-egy zsákkal kellett a földesúr jóindulatát honorálni. A falu határából nyílhúzással osztott dohány-, kukorica-, krumpli- és dinnyeföldet is évenként meg kellett váltani. Vagy a termés meghatározott mennyiségével, vagy gyalogmunkával, vagy meghatározott számú krajcárral. A szabad halászattól eltiltott vizeken fogott hal harmada vagy fele illette a földesurakat, a csíkászat lehetőségéért meghatározott mennyiségű csíkot kellett az úrnak adni, s ha az úr vadászott vagy vendégeit vadásztatta, a jobbágyok és zsellérek kötelesek voltak egész nap hajtani, többnyire egy-egy kisvad (nyúl, fácán) zsákmányért. Ha az úr erdejéből tűzifát hordhattak a parasztok, meghatározott mennyiségű tűzifát kellett a földesúr számára az általa kijelölte helyre hordaniuk. A szabad nádvágás lehetőségét 40 kéve náddal kellett honorálni, s a kerítésnek szánt vessző vágásáért is külön munkával, vesszőkévékkel vagy karajcárokkal kellett fizetni. Az ecetnek és sertéseknek való vadgyümölcs szedésééért is vékával mért mennyiségű vadgyümölcs illette a földesurat. A vámos hidakon, folyók fölötti átkelőkön, kompokon, hidasokon történő átjárásért is fizetni kellett: vagy meghatározott számú krajcárt, vagy a folyókhoz, átkelőkhöz vezető töltések igazításán, az átívelő hidak javításán kellett dolgozniuk.

Zavaros időkben az egyik legterhesebb szolgálat volt a hosszúfuvar és a levélhordás. Egy-egy hosszúfuvar Mária Terézia által szabályozva is háromnapi járó földre szólította el portájától, falujától a jobbágyot. Mostoha időkben, mikor rablók, kószáló szabad hajdúk, török portyázók, egyéb rendű és rangú harácsolok jártak szerte az országban, lehetetlen volt megjósolni, hogy visszatér-e ökreivel házához a hosszúfuvarra kényszer!tett jobbágy. Hasonló volt a helyzet a levélhordókkal is, akiknek nemegyszer a csatatéren vitézkedő uruk számára kellett a levelet kézbesíteni.

A földesúri terhek mellé társította a maga követeléseit a Kincstár, a katonai főhadparancsnokság és a vármegye. A végvárakat javítani, az ott vitézkedőket élelemmel, tüzelővel és épületfával ellátni, a tiszteket és családtagjaikat fuvarozni, költöztetni, a hadiszereket - ágyút, puskaport, őrlésre szánt gabonát - szállítani, várárkot tisztítani, a korhadt sövényt újra fonni, a lemállott vakolatot tapasztani, a felvonó hidat reparálni, a telelésre beszállásolt katonákat és lovakat élelmezni, szeszélyeiket tűrni... Mindezt a jobbágyoknak kellett elviselni és megcselekedni. Hozzárendelve azt is, hogy ha megromlottak az utak, átkelők és hidak a harmincad-hivatalok környékén, a jobbágyokkal hozatták rendbe. Ha üresedtek a sóraktárak, és nem akadt elég önként vállalkozó, a szekeres jobbágyokat rendelte ki a kamarai tiszt vagy kincstári megbízott sószállításra.

Nem volt könyörületesebb a vármegye sem. Utakat, hidakat javítani, a törvényhatóság tisztviselőit összeírásra, úriszékre, máscélú kiküldetésre fuvaroni a jobbágyoknak kellett. Az adózók - jobbágyok - feladata volt évenként négyszer a megyei kongregációkra a nemeseket a gyűléstartó helyre szállítani, az ottani tanácskozások végét megvárni, majd nemes uraimékat kúriájukba visszafuvarozni.

Nem elvégzeni, számba venni is majdnem lehetetlen a jobbágyoktól követelt szolgálatokat. Voltak megrögzött hagyományok, évszázadokon át bejáratott szokások minden településen, s talán minden földesúr háznépét és szolganépét illetően, de ha mélyen a valóságba kotor az utókor elméje, azt tapasztalja, hogy - némi túlzással - ahány földesúr és ahány jobbágy, annyiféle szolgálat, és annyiféle viszony úr és jobbágy között.

29