Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)

Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására

A vállalkozásunkkor 10 zsidó ment előttünk. Őket azért küldték előre, hogy ha valami robbanás történik, hát mentsék ki a sebesülteket. Hát ebből a 10 zsidóból 5 ottmaradt. De hogy meghaltak, vagy átmentek, azt nem lehet tudni. Az átmenetel ugyanis a zsidóknak mentség volt. Egy nagyváros volt túl a Donon. Erre jól emlékszem, hogy Szvobodának nevezték. Egy bátori szakaszvezető, aki egy előretolt állásban volt, jelentette, hogy Szvobodán nagy csapatösszevonások vannak. Majdhogynem becsukták a szakaszvezetőt, hogy ilyet ne is híreszteljen. Estére jött a parancs, hogy felszerelni kézigránáttal, megyünk a Don partjára. Menetünk egészen hajnalig tartott, aztán egy helyen megálltunk. Tisztjeink nem tudták, hogy hol vagyunk. Volt egy nagyobb hókupac távolabb előttünk, egy alezredes volt ott egységével egy előretolt állásban. Elrendelték a mieinknek is, hogy a gyalogsági ásóval kb. térdig be kell ott ásni magunkat. Gondoltam, itt már nagy baj lesz és megpróbáltam szervezni a dolgaimat. Közben visszajött a hadapród és mondta, hogy abba kell hagyni a beásást, mert megváltozott a parancs. Ott kell gyülekezni az alezredesnél. Az alezredes a következőket mondta nekünk: „Fiaim, láttatok a közeletekben vonuló harckocsikat? Azt mondták nekünk, hogy nem kell félni, mert jönnek a németek, majd ők mennek elől harckocsival, mi csak menjünk utánuk. Hát erről szó sem lett. Azok harckocsik mind oroszok voltak, s be vagyunk kerítve. Maradjunk itt, fogságba essünk, vagy próbáljunk meg kitörni? De ez mindnyájunknak biztosan nem sikerülhet." Erre mindenki a kitörés mellett szavazott. A mi zászlóaljunk itt még együtt volt. Ahogy jöttünk kifelé, nekem egy rákászt is vinnem kellett volna. Elértünk egy horhost. Akkora volt, hogy egy szálfának csak a teteje látszott ki belőle. Az oldalán felmásztunk, s megint összejöttünk. Az alezredes is jött velünk. Elértünk abba a faluba, ahonnét kimentünk. Ott nem álltak ellent, mert már minden szanaszéjjel volt hányva. Ahogy a faluból kifelé, a vasúti sínek felé közeledtünk, a házakból lövéseket kaptunk. Beleakadtam a sínbe, s belevágódtam egy hadapród mellett az árokba. Amint ismét összejött a társaság, oldalirányból egy csoport közeledett felénk. Éjjel volt, nem lehetett megállapítani, kik ők. „Ne lőjetek, magyarok vagyunk!" - kiabálták. Kiderült, hogy magyar zsidók voltak. Közben az egyik barátom, akinek egy kis pálinkát adtam, leült a hóra. A pálinka hamar megtette hatását. Nagy nehezen felcibáltam. „Gyere, - mondtam - hát hát ne maradjunk le, mert agyonlőnek vagy fogságba esünk." Szót is fogadott, s jött. Amikor egy újabb falu tűnt fel a láthatáron, az alezredes megkérte a főhadnagyot, derítsék azt fel. Itt kétfelé szakadt a népség, mivel egy emelkedőhöz érkeztünk. Úgy képzeltem el, hogy tán én leszek az első, aki itt feljut. De már én sem voltam olyan állapotban. így jöttünk aztán egyre csak nyugatabbra. Egy faluban, ahol rövid pihenőt tartottunk, hárman szállásoltunk be egy kis házba, a hadapród, a legénye és én. Amikor Kiss, a hadapród legénye a köpenyt levette magáról, hát mindkét lába tiszta fekete volt. Mivel én nem voltam sebesült, nekem kellett elmenni élelmet szerezni. Az utcán, ahova kiléptem, éppen egy encsencsi kocsist láttam meg. Hát kicsit félősen, de adott egy jó vastag darab szalámit. A nagyobbik felét odaadtam a hadapródnak, s visszafordultam kenyeret szerezni. Összetalálkoztam mindjárt egy zászlóssal, aki megkérdezte, hogy hova megyek. Mondom neki, hogy megyek valami kis kenyeret szerezni, mert a hadapród erre utasított. „Ne törődjön maga a hadapróddal. Menjen a kéttornyú templomhoz, megyünk vissza ellentámadásba!" - felelte. Akkor még szót fogadtam, s hát odamentem. Ahogy ott összeállt egy csapat, egy szakaszvezető kenyeret és konzervet osztott szét közöttünk. Igen ám, de az oroszok ismét rajtunk voltak, s belelőttek a csoportba. Akkor mi otthagytunk csapot-papot, s a lovakkal egy erdő irányába kezdtünk el menekülni. Ahogy jöttünk az úton egy másik ismerőssel, egy százados meg egy főhadnagy megállított. „Fiaim ne menjenek tovább, jöjjenek be jó meleg bunkerünk, jó ennivalónk, mindenünk van!" Én • 93