Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)

Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására

Botár József, Encsencs (12/lil. zászlóalj): Mikor vonultunk befele, Bátorban összetalálkoztam Koppány századossal. Azt mondja: „Na, jössz-e édes fiam?" „Jövök. Jövök százados úr, hova hívnak? - kérdem. „A 7. századhoz. Jössz oda énhozzám?" „Nem, nem megyek." „Na miért te?" „Szeretnék visszamenni." - mondom. „Na, akkor eredj a 7. századhoz, kapsz egy puskát, oszt mehetsz a frontra." Abban bíztam, hogy szokott lemaradás lenni, s hogy nem kell mindenkinek elvonulnia. így aztán visszamentem a 7. századhoz. Egy másik encsencsivel szerettünk volna a törzsbe kerülni, de akkorára a törzs már kivolt. Kitelepítettek bennünket az egyik óvodába, ahol a törzs gyülekezett. Ott szintén egy ösmerős őrmester kérdi, hogy leszek-e kocsis? „Nem leszek." - mondom. „Elég nekem, hogyha magamra lesz gondom, nem kívánok még két lóval is babrálni." A szomszédom, akivel mentünk, a másik encsencsi, hát az jószágtartó ember volt. Mondtam is neki: „Vállald el, hátha jobb lesz ott." Ő el is vállalta. Még civilben voltunk, de már eskették felfele a népet. Aztán egy százados kijött a laktanyából és kérdezte, hogy nincs-e még itt csellengő. Hát voltunk vagy öten-hatan. „Na, hova akartok menni?" - kérdezte. Hát nekem volt egy földim, aki ugyan már Somoskőújfaluba költözött, de ide hívták, mert ehhez az ezredhez tartozott. O mondta, hogy nagyon jó századparancsnoka van. így hát odamentünk, aztán ott is maradtam. Mihozzánk kerültek azok a katonák is, akik börtönben voltak és felajánlották nekik, hogy ha kimennek a frontra, akkor el lesz engedve a büntetésük. Sokan jöttek olyanok is hozzánk, akik a felvidéki bevonulás után váltak magyar állampolgárokká és korábban a cseh hadseregben szolgáltak. Egy nőtlen főhadnagy lett a századparancsnokunk, aki korábban már megsebesült a fronton és most újból behívták. Amikor felöltöztettek bennünket, bejött és azt mondta: „Na fiúk, most már nagyon szeretlek benneteket, látom most már egyformák vagytok." Mert ugye vegyes vidékről volt a nép, jöttek a tüszős ruhákban is. Megkérdezte tőlünk, hogy szorult helyzetben milyen dallamot fúvasson majd a kürtön. Egyikőnk a „Debrecenbe kéne menni..." című dalt ajánlotta. Elfogadta. Egy szép reggel aztán arra ébredtünk, hogy a főhadnagy úr agyonlőtte magát. Hát nagyon sajnáltuk, de nem volt más lehetőség. Hogy miért tette ezt, nem derült ki. Állítólag pesti fiú volt. Helyette egy századost kaptunk. Amikor megérkezett, a század már kiment a lőtérre, gyakorlatra. Október 31-én indultunk kifelé a nyírbátori laktanyából. A 7. századot hozzákapcsolták a nyíregyházi IE zászlóaljhoz, amely még aznap útnak indult. A III. zászlóalj zöme másnap reggel indult utánunk. Ennyivel mi mindég előrébb voltunk. Valahol Lengyelországban történt valami robbantás. Ott leálltunk. Kiadták a parancsot, hogy szájjal kellett nézni a sötétbe. Hát ez elég félelmes volt, mert ugye a partizánműködés nagyon fennállt. Akkorára, mire a robbantás színhelyére értünk, már helyreállítottak mindent, úgyhogy mehettünk tovább. Ennél a szerelvénynél, amivel mi mentünk, semmi különös eset nem történt. Utánunk jövő zászlóaljjal Lengyelországban állítólag az volt a helyzet, hogy a partizánok levágták a jelzőt, úgyhogy az szabadra mutatott. A mi zászlóaljunknak összes tisztje elpusztult ott. Kettő főhadnagy maradt meg, de ők is mind a ketten megsebesültek. A zászlóaljparancsnok Koppány Vilmos százados nagyon jó ösmerősöm volt. Akkor már nem először voltam vele. Ö állítólag a szerencsétlenségben úgy összeégett, hogy csak a cigarettatárcáját találták meg, s ez alapján tudták azonosítani. Amikor összeroppant a kocsi, nem tudtak kimenekülni belőle. A zászlóaljparancsnok egy törzsébe való szakaszvezetőnek kiabált: „Danikám, Danikám, ne hagyd...!" Hát ez a bogáti fiú mászott is volna befele, hogy kiszabadítsa, de volt egy nagy robbanás és az leszakította a fél lábát. • 91