Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)
Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására
A hazatérő ezred Nyíregyházán egészségügyi karanténba ment, mert ismét akadt egy katona, aki flekk-tífuszt kapott. Miután hat hét elteltével Nyírbátorba települtünk át, a község egy nagyon szép fogadást rendezett a tiszteletünkre. Ezen én egy beszédet mondtam. A rendezvényt követően a község meghívta a tisztikart egy vacsorára, és ezt tették később a barátaink is. JAM. Történeti Adattár: 793/Í-93. Jakab János honvéd, Nagydobos (12/III. géppuskás század): Fiatal srác voltam még, s korengedéllyel vonultam be katonának, háborús állapotok voltak már. Egy évig voltam a laktanyában, aztán gyerünk ki. Tényleges katona voltam, csak egyszerűen beosztottak a menetbe, indíts ki. Nem mi voltunk a hibások, nekünk menni kellett, próbáltuk volna meg azt mondani, hogy nem megyünk. Háború volt, katonák voltunk, kötelesek voltunk menni. Tudtuk, hogy háborúba a Donhoz megyünk. Ilyen hideg télre azonban nem számítottunk, egyszerű bakancsunk volt, egy kis jégeralsó, melegítő, egy kis bőr bekecs, ennyi. Téli sapka nem volt, csak a Bocskai sapka. A fülünk hegye is megfagyott. Szemben a bátori állomással volt egy épület, Rongygyának hívták, itt volt az egész géppuskás század. Mielőtt a szállásunkból indultunk volna kifele bevagonírozni, egy továbbszolgáló szakaszvezető főbe lőtte magát. Félt kijönni a frontra. Helyette a következő reggel már egy őrmester lett felszerelve. Volt egy éjjel, amikor eltávozást adtak nekünk. Szombaton már vissza kellett jönnünk. Két ecsedi és egy fábiánházi fiú nem jöttek vissza. Menni kellett keresni őket. De aztán mégis bejött mindenki. A századparancsnok megkérdezte hol voltak, majd a falhoz állította őket. Már azt hittük, hogy agyonlövi, de nem lett belőle semmi. Körülpofoztatta őket, ennyi volt a büntetés. Koppány Vilmos százados úr is belegondolt, hogy úgy is jönnek ki a frontra. Mindhárom fogdás volt, mert század 25%-át börtöntöltelékek tették ki. Bevagonírozásunk estéjén ott voltak a közeli hozzátartozók. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy hadnagy, aki meghalt, amikor felrobbantották a szerelvényünket, hangosan kiabál az apjával. „Mit gondol maga, tűnjön el innen, mert agyonlövöm mindjárt!" Az apa ugyanis ekképpen búcsúztatta a fiát: „Golyófogónak visznek benneteket fiam!" Ilyen időket éltünk akkor. 1942. október 31-én hajnalban indultunk el Bátorból, s mentünk arra fel Nyíregyháza, Miskolc, Hatvan, Érsekújvár, Galánta, majd Lengyelországba. Az állomások közül, ahol megálltunk, legjobban Mezőkövesden sírtak. Egy vasárnap délután volt, kint voltak a lányok, kint volt a nép, aztán sírtak. Fiatalembereket visznek a háborúba. Tudták, tudta azt mindenki, hogy hova megyünk. 4-én hajnal 3 és 4 óra között egy nagy robbanás történt... Feküdtünk mind. Én a kocsinak a menetirány szerinti jobb oldalán feküdtem, az első voltam az ajtó mellett. Kiabáltam, hogy gyalogsági ásókkal előre. Mindjárt ment az egész nép, hát ugye rengetegen voltunk a géppuskás században. Aztán előre mentünk, de már akkor égett a két tiszti kocsi. Ott égett meg Koppány Vilmos százados úr is. Egy nagyon rendes, katonás ember volt. Szerette a katonáit, de a gazembert, azt nem szerette. A pajkost, aki ügyes volt, azt szerette nagyon. Aztán volt egy legény, az megsebesült. Ő aztán visszatért a hátországba. Egy hadnagyunk, a századparancsnok helyettes, s annak a legénye, Ecsedbe való ember, az is ott égett meg, ottmaradt. Annak az öccse meg pontosan velem volt egy kocsiban. Onnét aztán bennünket visszahúztak. • 89
