Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)

Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására

ülni, mert itt maradtok, megfagytok, 40 fokos hideg van. Kb. négyszázan lehettünk. Kaposváriak is voltak közöttünk. Muzsaytól megkérdeztem: „Ezredes úr milyen fegyverünk van?" „Fiam, amit csak össze tudtunk szedni, azok a fegyverek vannak. A nehézfegyvereket, nagyon jól tudod, nem tudták megmenteni. Nekünk az a feladatunk, hogy tartóztassuk fel az oroszokat mindaddig, amíg komolyabb ellentámadást nem fognak a német és magyar harckocsizók indítani. Majd átadjuk nekik a helyet, de addig tartóztassuk fel az oroszokat." - válaszolta. A hátunk mögött volt egy horhos. Egy dombvonulaton foglaltunk tüzelőállást a hóban. Amikor észrevettük, hogy kb. 20-25 harckocsi közeledik felénk, akkor én hátramentem. Egy horhosba húzódott meg Muzsay. Elmondtam neki, hogy kb. 20-25 harckocsit láttunk, azok törnek előre. A ruszki katonák lábán síléc van, gurtnikkal vontatják magukat a harckocsikkal és közben tüzelni is tudnak. Ezt mi akkor láttuk életünkben először. Azt mondta akkor nekem Muzsay: „Fiam, nem tudok neked most mit mondani, én eltávozom, megyek hátra, azt csinálsz fiam, amit akarsz, nem tudok neked mást, mit mondani. Ezzel a túlerővel szemben nem tudtok helyt állni, belátom." A horhosnál ott állt a gépkocsija, a kísérővel együtt beszállt és eltávozott. Én nem találkoztam vele többet. Ahol itt védtünk és felzárkóztunk, volt köztünk egy-két tiszt a kaposváriaktól, akik csatlakoztak hozzánk. Egyszer csak jönnek elölről, a vonalból és kiabálják, hogy az egyik hadnagy megsebesült. Odamegyek és látom, hogy ömlik és spriccel belőle a vér, mert tüdőlövést kapott. Mondtam Szaszala Sanyinak, hogy lökje le a cuccomat a szánról és fektesse rá a hadnagyot. Hátul 4 km-re volt egy piros téglás épület. Körkörös védelmet próbáltunk felállítani, de nem lehetett. Nagy volt már az oroszoknak az áradata. Ott kaptam a jobb lábamba egy lövést. Beszállítottak egy kórházba. Mind a két lábam el volt fagyva. A nyakamtól kezdve a hátam tele volt szilánkkal. Ezeket kioperálták belőlem és úgy szállítottak haza Magyarországra kórházvonattal. Nyíregyházán a jelenlegi Kossuth Gimnáziumban volt berendezve a hadikórház. Itt hoztak olyan állapotban, hogy járni tudtam. Amikor megtudtam, hogy Szaszala Sanyi fogságba került, elmentem a családjához. Felesége fogadott. Sírtak, zokogtak a gyerekkel együtt. „Miért nem hozta haza a férjemet, ha annyira szerette. - kérdezte a feleség. „Bár haza tudtam volna hozni" - válaszoltam. Megtudtam tőle, hogy nincs végzettsége és a család igen rossz körülmények között él, éheznek. Elhatároztam, hogy felmegyek Szohorhoz, a polgármesterhez. Titkára, dr. Balla István nem akart beengedni. Mondom neki, hogy engedjen be, mert különben úgy is bemegyek, akármit is csinál. A frontról jövök, beszélni akarok vele. Hát aztán nagy nehezen bemehettem hozzá. Nem ismert meg engem. Mondom neki: „Polgármester úr végigcsináltuk a doni harcokat. Az egyik katonám, aki parancsomra egy tüdőlövéses tisztet szállított hátra egy szánkón, sajnos orosz fogságba esett. Én vagyok a hibás, mert meg akartam menteni egy tisztet, akiből spriccelt a vér és gondoltam hátul még van magyar kórház. De sajnos, mint kiderült azt az oroszok akkor már elfoglalták. Szaszala Sanyi így került orosz fogságba. Erkölcsi kötelességem nekem az, hogy itthon maradt hozzátartozóinak segítséget nyújtsak. Arra kérem a polgármester urat, hogy a feleségének valahogy adjon munkát." „Én nem tudok neki adni, ne haragudjon, én nem tudok. Milyen végzettsége van?" - felelte a polgármester. „Ne a végzettségét kérje most tőle polgármester úr, az nincs neki. írni-olvasni tud, jegyeket is kézbesíthetne ki, az is egy megélhetési lehetőség." Erre is azt mondta, hogy ez a munkakör már mind be van töltve. Már éppen mentem kifelé, amikor visszahívott és megkérdezte az asszony nevét és címét. Végül úgy távoztam, hogy a polgármester megígérte, hogy Szaszala Sándornét alkalmazni fogja. A szétvert alakulatokat Nyíregyházára, a 12. honvéd gyalogezred Damjanich laktanyájába hozták haza. Azokat, akik hazajöttek egy kicsit ott felhizlalták. Körülbelül olyan 35-40 százalék jött haza. • 65