Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

MUZEOLÓGIA - Viga Gyula Tájmúzeumok - regionális múzeumok

több milliós emberveszteség érte, hanem olyan karakteres népcsoportok váltak más impérium részévé, amelyek a centrumhoz képest kevéssé modernizálódtak, s annál erőteljesesebben őrizték a - közösnek tartott - nemzeti kulturális örökséget. A magyar néprajzban jószerével máig tetten érhető, hogy a határokon túli magyar csoportok kultúráját archaikusabbnak véli az anyaországinál, s úgy tekint azokra, mint a tradicionális nemzeti kultúra letéteményeseire. (Helyzetükből adódóan ebben sok igazság van, ami nem jelenti azt, hogy ezeknek a csoportoknak az életmódja, társadalma és kultúrája nem változott volna meg alapvetően az elmúlt évszázad során.) Az 1920-as országhatárok azonban valóban sajátos helyzetet idéztek elő a magyarországi múzeumügyben: nagy múltú, s jelentős gyűjtemények váltak egy másik ország kulturális örökségévé. Elegendő itt csupán Kolozsvár és Kassa múzeumaira utalnunk. Az utóbbi elvesztése kifejezetten serkentőleg hatott például Miskolc múzeum- és könyvtárügyének fejlesztésére, aminek célja kimondottan a kassai múzeum és könyvtár állományának „pótlása" volt. De ez az időszak az egész országban a múzeumalapítások frekventált korszaka, ami a vidéki városok és mezővárosok vékony értelmiségi rétegének, pontosabban azok reprezentáns képviselőinek a helyi kulturális életben való jelentős szerepvállalását is tükrözi. A néprajzi gyűjtések és gyűjtemények következő virágkora a második világháborút követő évtizedekre tehető. A tradicionálisnak tartott paraszti társadalom és kultúra változása minden korábbinál szembetűnőbb volt, a korszak ideológiája - a paraszti társadalom ambivalens megítélése ellenére - erősítette a kulturális örökség összegyűjtését. A tárgyi kollekciók, a rendkívül jelentős folklór gyűjtések és a formálódó társadalomnéprajzi adatfelvételek mellett újfajta szempont is érvényesül, s új intézmény típus születik: a tájházak, a helyben megőrzött népi építészeti objektumok és az azokban elhelyezett - jobbára enteriőrként elrendezett - tárgyi kollekciók sora. Az utóbbi az 1950-es évek végén indul, s lényegében együtt fullad ki az 1980-as évek derekára a „hagyományos" néprajzi gyűjtésekkel, a (kis) vidéki „múzeumok" létrehozásának divatjával. 1990 után a néprajzi gyűjtemények létrehozásának új szakasza kezdődik, amit azonban számos új feltétel motivál. Ezek közül itt csak kettőt említek. Az egyik - az