Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)
NÉPRAJZ - Pilipkó Erzsébet: „...nekem ő ... az igazi pap...” Pap és közösség viszonya a magyar görög katolikus és ortodox egyházközségekben Kárpátalján az 1990-es változásokat követően
vallja, hogy a papnak küldetése van, amely befelé forduló lelki életben és elmélyült imádkozásban kell, hogy megnyilvánuljon: „a pap az mindenütt legyen pap, ne csak addig, amíg a templomban van, hanem mindig... " 10 A görög katolikus egyház, különösen a Magyarországon végzett fiatal parókusok a II. Vatikáni Zsinat szellemében egy új irányzatot képviselnek: nemcsak a transzcendens és az ember racionális világa közötti közvetítőiként működnek, hanem azt a vallásgyakorlási modellt követik, amely önálló, aktív közösségek létrehozását helyezi előtérbe. 11 Jelentős szerepet vállalnak az ifjúság erkölcsi nevelésében, világnézetének formálásában. A hitoktatáson túl nyári táborokat, közös természetjáró túrákat, egyéb sportprogramokat szerveznek, sőt maguk is „edző cipőt húznak" s adott esetben „együtt rúgják a labdát" a gyerekekkel. Az egyház „belső megújulását" a felnövekvő új generációtól várják. A tiszabökényi ortodox pap elítélően szól erről a „nyugati típusú" pragmatikus, „paphoz nem méltó" világias magatartásról. Szerinte az ilyen szabadidős programoknak a szervezése nem a papok, hanem az iskolai tanárok feladata. A „keleti típusú", miszticizmussal átszőtt pap-mentalitás tulajdonképpen találkozik a közösség elvárásaival is, bár hosszú távon a parókus tekintélyét a személyiségbeli adottságai, kapcsolatteremtő képességei határozzák meg, azonban az eltérő szerepfelfogásból és vallási hozzáállásból gyakran problematikus a görög katolikus parókusok és közösség viszonya. Ennek elsősorban társadalmi okai vannak: hiszen a hagyományos paraszti társadalmat az 1950-es években egy tekintélyelvű, antidemokratikus elvek alapján szerveződött „világ" váltotta fel, ahol az egyház társadalmi helyzete marginalizálódott, a papok korábbi politikai, kulturális és erkölcsi befolyását a hatalom megszüntette, illetve ellenőrzése alatt tartotta. A korlátozások és zaklatások ellenére a pap a közösségnek meghatározó személyisége maradt, azonban szerepkörét, amelyre hivatása predesztinálta, csak a templom falain belül gyakorolhatta. A hitoktatás megszüntetésével pedig teljesen megszakadt a kapcsolat az egyház és az ifjúság között. Két generáció a családi szocializáción túl semmilyen intézményes vallási nevelést nem kapott, sőt a „civil" szféra felől (iskola, munkahely 10 Saját gyűjtés, Tiszabökény, 2000. 11 PILIPKÓ Erzsébet 2002a. 189-191., 2002b.
