Gaál Ibolya: Földbe épített lakóépítmények és azokban lakók életviszonyai Szabolcs-Szatmár –Bereg vármegyében a XX. században (Jósa András Múzeum Kiadványai 57. Nyíregyháza, 2004)
V. RÉSZLETEK CSALÁDTÖRTÉNETEKBŐL. GYERMEKMUNKA ÉS AZ ISKOLALÁTOGATÁS EGYMÁSRAHATÁSA
tekertünk, mert azt hittük, mint gyermekek, hogy az védi így lábunkat a hidegtől. Télen térdígérő hóban is kellett mennünk tüzelőt szerezni. A rongyokkal bekötözött cipőm ellenére is megfagyott a lábam. Többször is fel volt vágva, mert időnként kigyűlik. Még legutóbb hetvennégy éves koromba is fel kellett vágni. Nagyon nehéz életünk volt. Nem volt tüzelőnk sem. Az Orosz tanyába szeszgyár működött, s oda hordták lovasszekérrel a szenet. Mi gyermekek, hogy meg ne fagyjunk, mentünk egy-egy zsákkal a szekér után és lopkodtuk a szenet. A zsák a nyakunkban volt. A kocsis sokszor hátracsapott az ostorral, ilyenkor lehúzódtunk, de így is sokszor ért bennünket az ostor. A kocsis kiabált és zavart el bennünket. Ilyenkor megvártuk a másik szekeret és arról szedtünk. A kocsis ismert bennünket és feljelentett és jött a csendőr a házunkhoz, aki figyelmeztetett, de továbbra is kénytelenek voltunk valamilyen módon tüzelőt szerezni. Mint gyermekek korán jártunk napszámba is, de nem tudtunk a kevés kis jövedelmünkkel olyan ügyesen bánni, mint azt édesanyánk tette volna. Nemcsak az én gyermekkorom volt ilyen sanyarú, hanem az én hét gyermekemé is, akik szintén kénytelenek voltak fiatalon munkába állni." Sz.P.-né Nyírpilis: „Édesapám harmados munkás volt, de ezermesternek számított jó kézügyessége miatt. Vesszőmunkásként is dolgozott. Szép foteleket, pászkakosarat, utazókosarat, szekérkasokat font. Ebből éltünk. Édesapám írástudatlan volt. Én voltam az első, legnagyobb gyermek és nagyon akarta, hogy mivel jó tanuló voltam, feltétlenül tudjak írni-olvasni, mert nagyon érezte annak hátrányát, hogy ő nem tud. Lábbelim viszont nem volt, harisnyám sem. így a hátán, nyakbavaló nagykendőbe hordott fel mindennap az iskolába. Az osztályban egész nap mezítláb voltam. Édesapám este is jött értem. Még nagylány koromban, a nehéz ötvenes években, tizenhat-tizenhét évesen is mezítláb jártam jó időben a templomba is a többi, más ilyen szegény lányokkal együtt. Kb. 1954-ben még mezítláb mentem huszonegy éves koromban is Miskolcra állást keresni. A Diósgyőri Vasgyárba kaptam munkát a kemencesoron. Kemény munka volt a nagy hő miatt. Olyan forró volt a furik, hogy néha lángolt. Nagyon nehéz napokat éltem. Az első fizetésemből vettem első cipőmet, mely tornacipő volt. Ez volt a legolcsóbb. Úgy vásároltam, hogy más fontosabb dologra is teljen. A miskolci munkahelyem előtt is dolgoztam én, mert Nyírpilisről a kb. nyolc kilométerre lévő Piricse-Nagytanyára jártam napszámba, amiért napi húsz forintot kaptam. Sötét hajnalban kellett indulnom ahhoz, hogy gyalog a reggel hat órai munkakezdésre ott lehessek. Délután öt óráig dolgoztunk, s szintén gyalog jöttünk haza holtfáradtan sötétkor. Ezt minden nap meg kellet ismételnem. Hiába jártam én rendszeresen dolgozni egész fiatal koromtól kezdve és édesapám is hiába dolgozott szorgalmasan, a kézimunkának számító vesszőmunkája sem volt megfizetve, így a nagycsalád élelmét is csak szegényesen tudtuk biztosítani." Özv. N. L-né 82 éves nő Napkor: „Férjem cselédeskedett. Keresete nem volt elég a család élelmezésére, ruházatára, lábbelijére. így gyermekeim többször hiányoztak az iskolából. Mária nevű kb. hét-nyolc éves kislányom is, ezért a kb. 1926-1927 években kiküldtek negyven fillér büntetést, mulasztásáért. így a következő téli alkalommal, amikor a gyermek rossz cipője javítás végett a suszternél volt, én ölben vittem fel a gyermeket az iskolába, mert féltem, hogy újra büntetést szabnak ki. A tanítás egész ideje alatt lábbeli nélkül ült az iskolában." B. M. 72 éves férfi Balkány: „Szüleim dohányosok voltak P.Z. birtokán. Heten voltunk testvérek. Az öt éves Mária nevű testvérem kezébe már dohánypalántát adtak édesapámék, hogy azt egyenként dobálja el az ültetésre kijelölt helyre. Ha egy kicsivel többet vagy kevesebbet dobott, azt a szülők korrigálták. Én is még elemi iskolás sem voltam, amikor szüleim kivittek a csomózóba „sikarolni" (simítani) csomózni. A többi sokgyermekes családok gyermekei is általában hasonló korban kezdtek el dolgozni. Úgy ettünk kenyeret, hogy a földbirtokosnál havonta vékával (fából készült mérőeszköz) mérték a terményt (búza, gabona). Apám keresete nem volt elég, mert a sok apró gyermek naponta többször kérte a kenyeret, ami helyett legtöbbször főtt ételt kaptunk. Édesanyám a földbirtokos által mért termény lisztjét tengeri liszttel meg krumplival keverte, hogy tovább tartson. De rendszerint így sem volt elég.
