Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

Ebben az időben készült róla két bölcsészdoktori értekezés is, Kelemen László: Krúdy Gyula (1938) és Pelyvás-Ferenczik István: A magyar irodalmi impresszionizmus és Krúdy Gyula (1942) című munkája. Különösen az előbbi érdemel megkülönböztetett figyelmet. Kelemen, aki Perkátai László néven verseskötetet is adott ki, a szegedi egyetemen Sík Sándor tanítványa volt. Az átlagon messze felül emelkedő felkészültséggel és érzékenységgel közelített Krúdy művészetéhez. Munkáján felismerhető, hogy első komoly kísérlete szerzőjének, s hogy meglehetősen töretlen úton járt, mégis sok olyan megfigyelést rögzített, amelyet a későbbi Krúdy-kutatás sem tudott meghaladni. Csak sajnálni lehet, hogy nem folytatta munkáját. Kelemen disszertációjával egyidőben, 1938-ban látott napvilágot az író öccsének, Krúdy Péternek Krúdy Gyula élettörténete című füzete. Sajnos, nagyon megbízhatatlan, adataiban is pontatlan, dilettáns munka, amelynek a Krúdy-kutatás alig vehette hasznát. A valóságos Krúdy-kép helyett a legendákat táplálta, s inkább csak a gyanútlan kutatók félrevezetésére volt alkalmas. Hiába jelentek meg azonban az elismerő értékelések az irodalomtörténeti kézikönyvekben, s hiába születtek a disszertációk is, hosszú ideig nem tudtak igazi érdeklődést kelteni Krúdy iránt. A 40-es évek elején azonban váratlanul megváltozott a helyzet. A Nyugat harmadik nemzedéke benne találta meg ősét és példaképét. Szerb Antal nyomán felfedezték modernségét, az idő nagy varázslóival és a szürrealistákkal való rokonságát. Az első jelentős tanulmányt ebből a körből Sőtér István írta 1941-ben. Nemcsak saját nevében beszélt, nemzedékének Krúdy-élményét, Krúdyhoz vezető útját is megfogalmazta, s voltaképpen ezzel kezdődött el Krúdy felfedezése. Igazán divatos íróvá, keresett olvasmánnyá azonban Márai Sándor Szindbád hazamegy című könyve után vált ismét. Schöpflin Aladár azt írta valamikor: „Aki igazán akarná megírni Krúdy Gyulát, annak a Krúdy Gyula tintájába kellene mártania a tollát." Nos, ezzel a tintával elég sokan próbálkoztak Márai előtt is, neki azonban valóban sikerült. Nem monográfiát írt, s nem is életrajzot, hanem regényt, amelyben olyan varázsosan elevenítette meg Szindbád egy napját, az utolsót, hogy abból mélyebben ismerjük meg Krúdyt, mint akárhány tanulmányból. Márai akkor állt népszerűsége tetőpontján, s aki az ő könyvét elolvasta, egyszerre kíváncsi lett Krúdyra is. -195-