Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

főként Kóbor Tamást, Justh Zsigmondot, Thúry Zoltánt, valamivel későbbről pedig Révész Bélát, Molnár Ferencet, Barta Lajost, Bíró Lajost, Szomory Dezsőt szokták itt emlegetni. (V. ö. Czine Mihály: A századforduló naturalizmusa. Kortárs, 1959. 5. sz.) Krúdyt persze nem tekinthetjük vérbeli naturalistának pályája elején sem. Már a kezdet kezdetén is sok minden egyéb színezi művészetét, főként a szentimentalizmus, a romantika, valami biedermeieres fmomkodás, stílusára pedig már ekkor is elsősorban az impresszionizmus nyomja rá bélyegét. A fiatal Krúdy azonban nemcsak ismeri ezeket az írókat, amit többek között a Justh Zsigmond halála alkalmából írt ügyes kis tanulmánya is bizonyít (Debreceni Ellenőr, 1894. október 11.), hanem kora írói és irodalmi irányzatai közül ezekhez vonzódik leginkább, ezekhez érzi magát legközelebb, s ehhez a kibontakozó városi-polgári irodalomhoz csatlakozik ő is. Nem annyira elvi deklarációk, nyilatkozatok bizonyítják ezt, mint inkább novelláinak tematikája. Míg 1900 után, a Mikszáth-hatás korában fő témája a régi köznemesi élet, elsősorban a nyírségi dzsentrivilág hanyatlásának rajza lesz, ekkor legtöbb írásában városi kisemberek, szürke kispolgárok, hivatalnokok és kereskedők életét választja témául. S hogy mennyire tudatos benne ez a realista-naturalista igény, a kisemberek világa felé való fordulás, azt elvileg is megfogalmazza egy még diák korában írott cikkében, amelyben a régi és új irodalom különbségeit vizsgálva, ilyen gondolatokat vet papírra: „Az arisztokrácia irodalmi csillaga letűnt. A téma kimerült és már a legnaivabb jegyzőkisasszonykák sem lelkesednek a bárónők vagy hercegnők esti sétáin... A hercegnőket felváltották a színésznők, a színésznőket felváltotta az élet, az igazi élet. Többé nem titok már az olvasók előtt sem, hogy micsoda társalgás folyik esténkint Ottóváry grófnő szalonjában, és arra sem kíváncsiak, hogy Matild bárókisasszony az első fejezet bekezdő soraiban elővezetteti Hektor paripáját és lovaglásra indul, hogy vajon a kiserdő fasoraiban találkozni fog-e a magas, fekete gróffal, ki tegnap a szalonban egy levélkét kézbesített neki... Oh, az olvasók nem kíváncsiak és gúnyos kacajjal dobják félre a regényt, amelyik így indult. A bárókisasszony kilovagolhat, és találkozhatik is a magas gróffal a jelzett helyen, az olvasók ezt nem tudják meg. És ez jól van így... Kükemezey Stefánia hiába kocsizik végig reggelenkint a kastély parkjának kavicsos utain, nem jegyzik fel többé a hosszú hajú regényírók... Az irodalom a fény és a pompa helyett inkább a sötétséget veszi észre az életben... -66-